„… szinte az élőbeszéd eszköztelenségét idéző (…) szövegek ezek” – írja a kötet fülszövegében Papp Sándor Zsigmond. Ezzel pedig a kötet talán legszembeszökőbb sajátosságát emeli ki. A nyitóvers például még hagyományos, klasszikusan kifejtett metaforával kezdődik ugyan („Hideg neongömb fölöttem a nap. / Világít, de nem forrósítja fel a kertet.”), ám utána így folytatódik: „Mostanában, amikor villanyégőt / vásárolunk, hosszan válogatjuk, / hogy milyent vegyünk. Nem csak / az erősségéről van szó, bár azt is / aggályosan megnézzük, hiszen / nem mindenhova kell százas, / van úgy, hogy elég a hatvanas, sőt, / esetleg a negyvenes is (Hideg fény). A műbeli Én e meditálva beavató attitűdje a későbbiekben is uralkodó marad, a megelevenedő helyzetek olyanok, mintha a verandán ülnénk a szerzővel egy kávé vagy valami ital mellett, s önfeledten eszmét cserélnénk mindenféléről. E hangsúlyos közvetlenség teremti meg tehát azt a barátságos, olykor kifejezetten meghitt kötetbeli atmoszférát, melyben az olvasó gyorsan otthonosan érzi magát, s így érzelmileg könnyen involválódik a föltáruló gondolatok világában is. A költő tudja, hogyan kell hatni közönségére.
A közvetlenség, a köznapiságot imitáló természetesség azonban egyszersmind tényleg „rafinált” (Papp Sándor Zsigmond) is: a keresetlenség gyakran igencsak elvont, komplex elméleti-filozofikus dilemmák kifejezésével társul, azaz a szerző mestere annak, hogy a látszólag egyszerű vershelyzetben összetett erkölcsi-szellemi kérdésekre reflektáljon. A képzelt verandai beszélgetés menetét végül sosem a laza csevegés uralja: az olvasónak, ha már egyszer involválódott, szinte folyamatosan gondolkodnia, értelmeznie kell. A közvetlenség egy pillanatra sem jelenti a befogadás könnyűségét.
A költészet és az élet – művészet és valóság – távolról sem oly magától értetődő viszonya például több vers témájában felbukkan. Az egyikben (Hagyomány) a lírai én gyermekkori élményt idéz fel: az iskolai évzáró ünnepségen társaival együtt székely néptáncot kell előadnia, az eredeti viseletet egy közönséges fehér ing, cipőfűzővel sújtásossá varázsolt jégeralsó és gumicsizma helyettesíti. „.. és amit még az egyre / szikárabb képzelet hozzátehet, Arthur Rimbaud / messzehangzó cipőfűzője, mert mindennek más / a versben a rendeltetése, és mégis az az igazi / csupán, ami tetőtől talpig hamis volt egykor.” (Markó itt a francia költő Kóborlásaim című versére utal.) A pótlékok – a hamisságok – enumerációja tehát a művészi igazság kifejezőjévé válik: benne egy tovatűnt korszakból villan föl valami lényegesen emberi.
Némiképp Vörösmarty híres művét (Gondolatok a könyvtárban) idézi fel a Gyakorlat, mely azzal a vitán felüli axiómával indul, hogy „Könyvet nem égetünk”. Aztán egymás után jönnek a nehezen megválaszolható kérdések: „De a Mein Kampfot sem?” Vagy ha „nagyon fázunk?” A sorjázó valóságos dilemmákra a mű nem ad feleletet: „Ez a vers itt csak gyakorlat. Mint békeidőben / a légiriadó. De ha eljön a pillanat, helyetted / mégsem válaszolhat. Mert nem arra való.”
A mulandóság a kötet másik sűrűn visszatérő motívuma. A lírai én hol rezignáltan, hol önironikusan szembesít bennünket a biológiai hanyatlás megannyi apróbb-nagyobb, de mindenképp bosszantó jelével (pl. Párbeszéd). A végesség fátumához különös nézőpontból közelít az Előjáték, melynek egzisztencialista színezetű kezdősora szerint: „Az élet nyilvánvalóan idegenség.” Radikálisan különbözünk ugyanis a környezetünktől, s ez a fájdalmas kiválás mindössze kétféle módon szüntethető meg. Egyrészt az elmúlás révén, mely ismét az élettelen természeti világ elválaszthatatlan részévé tesz bennünket. Másrészt végzetes elkülönültségünkből ideiglenesen az intenzív szerelemben léphetünk ki: „amikor a másik kéz, száj, váll, has, ágyék / tulajdonképpen a miénk is”.
Ritkán esik szó róla, noha fontos: versek sora tanúsítja, hogy a közéleti szerepvállalással, a politikai cselekvéssel sokat gazdagodott ez a költészet. Másként – például olvasmányok nyomán – meg nem szerezhető élmények, tapasztalatok, egyéb módon bensővé nem tehető szempontok, nehezebben tudatosítható ellentmondások, magatartásminták vallanak e feltétlen gyarapodásról. Eszmény és valóság – autentikusan mindig elégikus – összevetését itt valóságos próbatételek hitelesítik. A személyes érintettség ad különös súlyt az Ide-oda nyelv játékosan, szellemes poénokkal fölvetett, ám nagyon is komoly ügyének. A mű azt az időnként kényes kérdéskört emeli középpontjába, hogy milyen alapelvre épüljön az erdélyiek és a magyarországiak – valamint reprezentánsaik – egészséges kapcsolata. A mű egyértelművé teszi: a torzulásoktól kizárólag egymás szuverenitásának kölcsönös tisztelete védhet meg. Az itt/ott kettősségének határozott megkülönböztetésével a mű jelzi: noha összetartozunk, mégsem lehetünk teljesen egyformák. A szereptévesztés pedig súrlódásokat okozhat: „ti ott vagytok. / de úgy tesztek, mintha itt lennétek, / miközben mi itt vagyunk, / és úgy teszünk, mintha ott lennénk, / Ti ide beszéltek, mi oda”.
A kötet címadó verse egyben a zárómű is, ami pontosan mutatja kiemelt jelentőségét. A haza, mely eleve érzelemgazdag, a leginkább értéktelített fogalmaink egyike, Markó alkotásában komoly dinamikával rendelkezik. „Eleinte még egészen kicsi a haza.” Aztán fokozatosan terjeszkedni kezd, egyre többet foglal magába, majd a folyamat egyszer megáll, s visszafelé indul. Végül ismét: „Nagyon kicsi a haza”. Így azt az összetett, egyszerre emberi, tárgyi és szellemi-kulturális teret jelöli, amelyet a versbeli személy az életútja során befogad, szűkebb-tágabb otthonává tesz. A megismert, elsajátított, ennyiben „birtokba vett” körök ifjú- és felnőttkorban folyamatosan tágulnak, aztán az öregedéssel szűkülni kezdenek, míg egyszer csak visszatérünk a kiindulópontra, amivel vége is történetnek – magának az életnek. Markó felfogása ebben is roppant szeretni való.
Markó Béla: A haza milyen?
160 oldal
Kalligram, 2021
