Már majdnem hároméves volt. Furcsa játéknak tűnt számára, hogy apja az ablak elé tolta a szekrényt. De hiszen akkor nem lehet majd kilátni! Meg kihajolni se lehet, hogy az ember szót váltson az ott elhaladókkal, mint ahogy anyja szokta gyakorta tenni, ha meglátta a boltba igyekvő kedves, öreg szomszéd nénit.
Mindig szeretett volna a szülei között, a nagyágyban aludni, de neki volt saját ágya. Most kivételesen mégis odaengedték, aminek nagyon örült. Végre a szülei között alhatott, bár a felnőttek arcán, esti meseolvasás közben, nem a megszokott mosolyt, inkább valamiféle folytonos feszültséget, aggodalmat látott, ami benne is nyugtalanságot keltett.
Az egyszobás zuglói lakásban hetek óta fűtöttek, korán beköszöntött az ősz, hidegek voltak a nappalok is, nem csak az éjszakák. A kis vaskályhában izzott a tűz, mellette ott állt megszokott helyén a tojásbrikettel töltött szeneskanna, de volt ott még valami. Egy vödör víz. Az okát nem értette, sosem szoktak vizet tartani a szobában.
A konyha hűvös volt, a tűzhely csak a főzéshez volt jó, a helyiséget nem melegítette be. Mosakodni is gyorsan kellett, igyekezni, hogy meg ne fázzon, és a bádoglavórban lévő fürdővíz se hűljön ki. Azt a mosófazékban mindig a tűzhelyen kellett melegíteni, mert a lakásban csupán egyetlen helyen lehetett vizet venni, a konyhai falikútból, amelyből az ivásra alkalmas, friss víz folyt.
Fürdőszobájuk nem volt, olyat csak az emeleti szomszédoknál látott, de azt is két család használta, felváltva. Szerencsére jól kijöttek egymással. Mint ahogy a ház többi lakója is. Olyan barátságos volt a légkör, mintha mindenki rokona lett volna a másiknak. A kisgyerekekre mindig az a szomszédasszony vigyázott, aki éppen ráért. Így, amikor anyja dolgozott, ő is sok időt töltött az emeleti lakóknál, legkedvesebb barátnője szüleinél.
A hátsó udvari részre muszájból, csak a WC miatt mentek. Mindig félt egy kicsit, amikor anyja kivitte, mert nem csak hideg volt a csöppnyi fülkében, de állítólag már patkányt is láttak a WC-deszkán ülni. Ez rettegéssel töltötte el, bár sohasem látott még ilyen állatot.
A WC mellett volt a ház régi mosókonyhája. Nemigen használták már, de most, legnagyobb csodálkozására, mindenki idegyűlt. Valamennyi lakó. Öregek, fiatalok, gyerekek.
Máskor csak az udvaron szoktak összejönni, kellemesen langyos, nyári estéken, néha még szalonnát is sütöttek, jó volt a hangulat, mindenki örült, nevetett, vidámak voltak. A gyerekek sokat játszottak, a felnőttek még énekeltek is, volt tangóharmonika meg hegedű.
Most senki nem nevetett. A felnőttek komorak voltak, szomorúság látszott az arcukon, suttogva beszélgettek. A félszavakból nem lehetett kivenni, hogy mi bántja őket. Ő sem értette, hogy amikor a szobájuk olyan jó meleg, meg ott van a víz is, hogy ki ne gyulladjon a bútorzat, s az ablak is védett, nem lehet bedobni, se bejutni rajta keresztül, akkor miért kellett otthonról eljönni?!
Nem értette, hogy most, amikor végre a szülei beengedték maguk közé a nagyágyba, a pár boldog nap után miért kellett kihurcolkodniuk a lakásból?!
A lakók még ágyneműt is hoztak magukkal a mosókonyhába. Vajon miféle közös játékra készülnek? Itt még sohasem gyűltek össze se enni, se énekelni, de aludni meg végképp nem. Legnagyobb meglepetésére, neki meg a barátnőjének, a két kisgyereknek megágyaztak a mosókonyhában tárolt, használaton kívüli ócska vaskádban, melyet az anyukák pokrócokkal, dunyhával vastagon kibéleltek. Itt kell aludniuk egy darabig – mondták.
Egy idő óta, kintről, az udvar felől nagy durrogások, csattanások hallatszottak, és néha a mosókonyha fala is beleremegett. Érthetetlen dolgok történtek. És mintha a felnőttek is féltek volna. Csak pusmogtak, aggodalmaskodtak, de nem árulták el, mitől félnek. Ilyen hangulatban még sohasem kezdődött vidám ünneplés, meg idebenn szalonnát se lehet sütni. Napok óta már nem is főztek, mindenki azt ette, amit magával hozott. Akinek több élelme volt, megkínált belőle másokat is. Érdekes volt a kádban aludni, néha még viháncoltak is egy kicsit a barátnőjével. Kádban eddig még sohasem aludtak.
Ő leginkább az esti meseolvasás elmaradását hiányolta, de hát minden játékot, könyvet nem hozhattak ki a lakásból.
Annyit nyafogott, mígnem anyja elhatározta, hogy a dörgések ellenére visszamegy a lakásukba, és elhozza a kedvenc mesekönyvét. Érdekes, de a szomszéd néni nem akarta engedni, mindenáron vissza akarta tartani. Vajon mi lehet az udvaron, mi remegteti meg annyira a házat, hogy még a felnőttek is félve mennek ki? Nem értette.
Aztán egyszer csak valami furcsát vett ki két szomszéd pusmogásából. Azt mondták: A pataktól lövik a házat, csak el ne találják ezt a szegény asszonykát! Nem kellett volna kockáztatnia az életét azért a vacak könyvért!
Sírni kezdett. Már bánta, hogy annyira ragaszkodott ahhoz a mesekönyvhöz. A felnőttek, látva, hogy pityereg, vigasztalni kezdték, de csak akkor nyugodott meg, amikor visszajött az anyja, kezében az áhított mesékkel.
Pár napig éltek a mosókonyhában, azután mindnyájan visszahurcolkodtak a lakásaikba.
Hamarosan a nagyszekrény is a régi helyén állt, s a vödör víz is elkerült a szeneskanna mellől. Az élet folyt tovább, mint azelőtt.
A házuk falán a lyukakat, melytől az épület egészen csúf és ótvaros kinézetű lett, az első komolyabb tatarozáskor tüntették el.
