Minden nép ünnepei tükrözik a történelmét: a szerencsésebbek nagy győzelmekre és boldog történelmi fordulatokra emlékezhetnek – a mi emlékezéseink más természetűek. Európa közepén egymást követték a hódítók, és mi csak ritkán tudtuk saját erőnkből elűzni őket. Fel-fellángoló szabadságharcainkat mindig leverték, de emlékezetünkben megőriztük a hősök emlékét.
A történelmi tényeket azonban mindig másképpen értékeli az utókor, attól függően, hogy milyen politikai nézetek uralkodtak. Különösen így van ez a legújabb korban történt eseményeknél, amelyekben csak ritkán lehet hiteles gondolatokat találni.
Abban egyetértés van minden politikai csoport között, hogy az 1956. október 23-án szervezett tüntetésből kirobbant népfelkelés a szovjet katonai beavatkozás után nemzeti szabadságharccá lett, amelyben a társadalom minden rétege részt vett – független és szabad Magyarországot akartak. A korábban erőszakkal elfojtott népharag azonban hamarosan kikerült a forradalom élére került Nagy Imre-kormány ellenőrzése alól. Az emberek változás iránti vágya sokféleképpen nyilvánult meg. Az első időszakban a fő követelések között a szabadság mellett a többpártrendszer, a demokrácia, a teljes vélemény- és sajtószabadság biztosítása, a nyugati országokkal való kapcsolatok újraépítése szerepelt, amiben szintén egyetértés volt. A későbbiek során azonban megjelentek a különféle társadalmi csoportok különböző érdekei is, amelyek sokszínűvé, ellentmondásossá, helyenként és esetenként erőszakossá tették a forradalmat.
Vannak emlékezők, akik csak egy-egy résztörténést emelnek ki, és csak arra emlékeznek például, hogyan szálltak szembe a fiatalok a forradalom leverésére idevezényelt orosz csapatokkal. Mi úgy látjuk, hogy újra bebizonyosodott: a nagyhatalmi megállapodásokkal létrehozott szovjet érdekkörbe tartozott az ország, azok változásaitól függött és függ ma is, milyen cselekvési lehetőségei vannak a magyar népnek. 1956-ban nyilvánvalóvá lett, hogy bármilyen hősies harcot is vív az ország, katonai szembeszállással nem tud kitörni az elnyomásból. Az 1989-es rendszerváltás viszont az ország nagyhatalmi viszonyok változásából származó szabadulásának története.
1956-ban ezt még nem tudta senki – a siker reménye hősökké tette a harcolókat. A forradalom bukása az adott helyzetben elkerülhetetlen volt – az áldozatok azonban nem voltak haszontalanok. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet típusú szocializmus Magyarországon és más kelet-európai országokban szolgai módon nem másolható – semmilyen diktatúrára nem épülhet egy egészséges társadalom. Ez a felismerés a későbbiek során lehetővé tette, hogy kialakulhasson egy szabadabb, magyar sajátosságokra épülő szocializmus, amely számos területen sikeressé tette az országot.
Minden ünnepnek van aktualitása. 1956-nak például az, hogy Magyarország nyugati típusú demokráciát és szabadságot akart, függetlenségét nem elzárkózásra, hanem a demokráciákhoz kapcsolódásra kívánta felhasználni.
Amiért akkor harcolni kellett, az ma adott számunkra. Szabadságunkat és a demokráciát az Európai Unió garantálja, amely segítséget nyújt a bennünket is fenyegető világméretű gondok (környezet pusztulás, milliós népvándorlások, a gazdaság modernizálása, stb.) megoldásaiban is. Akarjuk vagy nem, saját erőnkből ezekkel nem bírunk.
Vannak, akik féltik az országot a szorosabb európai kapcsolatoktól – nekünk más a véleményünk. Most, amikor az európai közösség keresi a jövő felé vezető új utakat, alapvető érdekünk, hogy ne Európa ellenfelei, hanem az építői legyünk.