Udvaros Dorottya;

2021-10-24 19:00:00

Csak a tehetséghez szeretnék lojális lenni

Nem tartozom azok közé, akik állandóan a barikádon akarnak állni – mondta Udvaros Dorottya színésznő lapunknak, de azt is megjegyezte, mindig valamilyen válaszút előtt állunk és dönteni kell, arról, hogyan tovább.

A két új előadásában, Az ajtóban és a Kartonpapában is fellelhető egy közös motívum, a szembenézés szükségessége. Önben is megfogalmazódott ez? 

Dehogy! Ez önben fogalmazódott meg, mert azonnal összefüggéseket keres. A Kartonpapát már nagyon régóta melengetjük, a járvány miatt többször módosult a bemutató időpontja.

A szerzővel, Tasnádi Istvánnal dolgozott már a Bárkában. Milyen volt az újbóli találkozás? 

Tasnádi István a Bárkában a szárnyaink alatt vált drámaíróvá. Az első közös munkánk a Titanic vízirevü, amelyet a társulatra írt. Az anyagot együtt formáltuk, kíváncsi volt arra, hogy a mi szánkból miként szólalnak meg a mondatok és készséggel változtatott rajtuk, ha kellett. Aztán Schilling Árpáddal együtt megkérdezték tőlem, hogy mit szeretnék játszani, mondtam, hogy a Phaedrát még nem játszottam és Tasnádi megírta a darabot, amelyet 2005-ben mutattunk be Phaidra címmel.

A Kartonpapát először Székesfehérváron játszották, a Szkénében maga az író rendezte meg, önnel az egyik fontos szerepben és az előadásnak mintha még pimaszabb, provokatívabb lenne a hangvétele, mint az ősbemutatónak. A szemünkbe vágja, hogy szinte a végletekig képesek vagyunk önmagunknak hazudni. 

Tasnádi Istvánnal a Terápia című sorozatban is dolgoztam, ahol a saját fejlesztésű harmadik évadban ő volt a vezető író. Már akkor is azt éreztem, hogy egészen bámulatos az arányérzéke. Tudja, hogy mikor kell odacsapni, aztán felold és amikor már azt hiszi a néző, hogy biztonságban van, mert valami könnyed tréfás dolgot tapasztal, akkor megint érkezik egy arculcsapás. Valóban nem finomkodik, de egy drámaírónak nem is az a dolga.

A szembesítése már akár kegyetlennek is nevezhető. 

Igen, nem véletlenül szerette volna ő maga rendezni. Egyébként most is, mint korábban változtatott a szövegen, ha úgy érezte, hogy egy színész módosítani szeretne. Ez egy rendkívül komoly írói és rendezői erény.

A szembenézés kíméletlenségére ön mennyire vevő? 

Nem kell erőszakot tennem magamon, hogy ebbe belehelyezkedjek. Persze ehhez bizalmi közegre is szükség van. Sokat jelentett, hogy a szerzőt, illetve a partnerek közül Scherer Pétert jól ismertem és megbízom bennük. Ilyenkor az ember nem vívódik, nem méricskél, hogy egy-egy gesztus, vagy jelenlét sok, vagy nem. Hittem abban, amit a rendező kért, ily módon semmiféle ellenérzés nem volt bennem.

Gondolom ez a Szabó Magda-adaptációra is elmondható, amit eredetileg a norvég Eirik Stubo rendezett volna, aki a Médeia című előadást vitte színre a Nemzetiben. 

Igen és nagyon kíváncsi voltam arra, hogy vajon Szabó Magdához mi köze van egy norvég rendezőnek, de mivel ő végül visszalépett érkezett Szabó K. István és ő rendezte meg az előadást.

Szabó Magda művein, így Az ajtón is jól érezhető a szerző nőisége, ahogy szövi a cselekményt, ahogy a szereplőivel bánik, ahogy körbejár, ahogy megérint, pedig ő sem finomkodó szerző. Ráadásul ebben a darabban önmagával is rendkívül karcos, szigorú, sőt kemény. Szerintem egy nő másként vizsgálódik önmagával szemben, mint egy férfi.

Ez miben nyilvánul meg? 

Talán egy nő több apró részletbe hajlandó belemenni, többet képes elbíbelődni egy-egy dolgon. Egy férfi nagyobb vonalakban teszi ezt. Ennek ismeretében még izgalmasabb, hogy István miként nyúlt ehhez a témához. Ennek köszönhetően egy nagyon intenzív próbafolyamat jött létre.

Milyen viszonyban van Szabó Magda műveivel? 

Sikeres szerzőm ő, már csak azért is, mert az Abigélben a Horn Micit a Budapesti Operettszínházban, azt hiszem tizenegy évig játszottam, és lehet, hogy még játszom is. Emlékszem amikor a felkéréssel megkeresett az akkori igazgató, meglepődött azon, hogy azonnal elvállaltam és azon is meglepődött, hogy nem is kértem gondolkodási időt. És nem bántam meg az akkori azonnal igent, nem véletlenül játszottuk ilyen sokáig.

Visszatérve Az ajtóra, az előadás részletgazdag, ugyanakkor végigkíséri az abszurd és vallomásos atmoszféra kettőssége.Egy helyen azt írja Szabó Magda, hogy az irodalom nem manikűrkészlet. 

Ez az egyik kedvencem, ilyet csak egy nő írhat. Sőt ezt a kijelentését a színészre is kiterjeszti. Lehet azt mondani, hogy ebben a darabban nem történik más, mint két ember – Emerenc és az írónő – beszélget. De persze ennél jóval több, benne van a harcuk a vágyaikkal, a saját életükkel. Ez egy vérre menő, komoly játék.   

Az utóbbi hónapokban ön is részt vett harcokban például tüntetett a Színház-és Filmművészeti Egyetem hallgatóival a modellváltás ellen. Ön is harcossá vált? 

Én mindig ugyanilyen harcos voltam. Soha nem gondoltam azt, hogy a színházcsinálás csupán kellemes elmesélése történeteknek. Ilyen közegekben is voltam, akár a pályám elején Szolnokon, de később a Katona József Színházban is. A Bárkáért otthagytam a Székely Gábor által vezetett Új Színházat, ami nagyon nagy áldozat volt. Amikor a Katonából eljöttem új impulzusra vágytam. Mindig is azt gondoltam, hogy ha felelősséggel szeretnénk az embereknek történeteket mesélni, illetve felmutatni olyan helyzeteket, amelyben választani kell. Mindig valamilyen válaszút előtt állunk és dönteni kell, arról, hogyan tovább.

Amikor az SZFE botrányban Székely Gábort és Zsámbéki Gábort támadták, Ön pár mondatban kiállt korábbi mesterei mellett, ez nem lehetett egyszerű döntés. 

Nem tartozom azok közé, akik állandóan a barikádon akarnak állni. Nem hiszem, hogy ez lenne a dolgom, hiszen eléggé sok feladatom van a színház berkein belül is. De nem volt kérdés azzal kapcsolatban, hogy kiálljak a mestereimért, ráadásul ők nem csak az én mestereim, hanem nagyon sokunkéi, akik nagyon sokat adtak a magyar színházi életnek a világlátásukkal, a tudásukkal.

Amikor az SZFE tüntetésen felolvasott, akkor sem vívódott előtte? 

Nem hiszem, hogy ez bátorság, vagy gyávaság kérdése. A Színház-és Filmművészeti Főiskola, ma Egyetem az életem egyik meghatározó része, ahol sok érték halmozódott fel az elmúlt évtizedekben. Szívesen felidéznék néhány pillanatot: egy színházi fesztiválon Ingmar Bergman és Bibi Andersson rontott be az öltözőnkbe, miután megnézték a Katona József Színház Három nővér című előadását, agyba főbe dicsértek minket. Vagy egy másik eset, Párizsban az Odeon Színházban mutattuk be Csehov Platonov című előadását, ahonnan nem akartak minket hazaengedni, azt mondták, egy hónapig játszhatnánk telt házzal. Londonban az Old Vic Theatre-ben egy hétig játszottuk az előadásainkat szintén telt házzal. És ez csak pár kiragadott példa a sok-sok hasonló esemény közül. Akik ezeket az előadásokat rendezték, mestereim voltak a főiskolán. Megújulásra, változásra persze mindig szükség van, de a tudást, a tapasztalást, a szellemi eredményeket féltő gonddal kell őriznünk. Akkor tévedünk, illetve önmagunkkal szúrunk ki, ha ezt az egészet minden átmenet nélkül egy csapásra eldobjuk.

Ezután a szerepvállalást követően ugyanúgy tudott bemenni a Nemzetibe? 

Igen, engem sohasem érdekelt, hogy ki hová akar besorolni. Ezzel sohasem törődtem. Nekem más a dolgom.

Vidnyánszky Attilával beszélt ezekről a dolgokról? 

Ő nem szokott ilyen konkrétumokról beszélgetni. Amikor én a színpadon állok, nem teszek különbséget, hogy a nézőim közül ki mit gondol a közéletről. Akik aznap este a nézőtéren ülnek, azoknak én valamennyiüknek szeretnék valamit elmondani. Ezt választottam. Ez a hivatásom.

De ezt kevesen tudják megtenni, kisebb nagyobb kompromisszumok nélkül. 

Én csak a tehetséghez szeretnék lojális lenni, semmi máshoz. Ezt mindenki megteheti, csak el kell dönteni, hogy megteszi-e vagy sem.Édesapám az utolsó pillanatig nagyon aktív volt. Még betöltötte a 95. életévét. Mari is elképesztően csillogó agyú tudott maradni. Mindketten továbbra is velem vannak. Bármikor beszélgethetek velük.

Mindegy milyen életszakaszban kell dönteni? 

Nem tudom, nyilván mögöttem sok évtizedes szakmai pálya van, sok mindent megtapasztaltam. Sokat filmeztem olyan rendezőkkel, mint Jancsó Miklós, Makk Károly, Szabó István és színházban is sok feladatom volt. Tőlem ezeket az élményeket senki sem veheti el. Nem töröm azon a fejem, hogy engem milyen veszteségek érhetnek, annál is inkább, mert nagyon sok mindent kaptam. És már mind enyém   

Az egyik moderátora volt a Törőcsik Mari emlékestnek a Nemzetiben. Milyen viszonyban voltak?

Nagyon szerettem őt. A pályám elejének meghatározó pillanata volt ő. Harmadéves voltam a főiskolán, amikor a Téli regében az édesanyámat játszotta. 

Jelentkezett a világhírű rendező Anatolij Vasziljev budapesti mesterkurzusára. Úgy érzi, még mindig van mit tanulnia? 

Vasziljevvel A nagybácsi álmában dolgoztam együtt a Művész Színházban, vele mindig jó újra találkozni. Jó lenne időről időre egy-egy nagy mesterrel valamennyi időt eltölteni, kiszakadni a megszokott mechanizmusból és elmerülni a közös munkába, ez nagyon sokat adhat az embernek,

Tavaly nyáron vesztette el az édesapját. Áprilisban ment el Törőcsik Mari. A gyászt miként dolgozza fel? 

Édesapám az utolsó pillanatig nagyon aktív volt. Még betöltötte a 95. életévét. Mari is elképesztően csillogó agyú tudott maradni. Mindketten továbbra is velem vannak. Bármikor beszélgethetek velük.