Földrengés volt. A világtörténelem legnagyobbja.
De előresiettem. Mert először csak akkora volt, mint lenni szokott. Mármint lenni szokott, mondjuk, Japánban. Szóval először csak akkora volt, mint Japánban lenni szokott, és annyira nem is esett kétségbe senki, mert ez a földrengés is Japánban volt, ami szintén nem újdonság. Főleg nem a japánoknak, habár ők azért kétségbe estek.
Volt ez a fickó. Jó muszklis egész az orra hegyéig, izmok nőttek az izmain. Földig érő csuhát hordott. Pirosat, mi mást. A csupa feketeségben élt ő is, akár a többiek. Ezt a többieket általában kerülve, ügyelve, hogy senki se keresztezze az útját, de alkoholista lévén alkalmasint elmerészkedett a fényes helyekre.
Történt hát, hogy beoldalgott egy derekas késdobálóba. Leült, táskáját a pultra hajította. Kért egy sört.
Csakhogy Japánnal korántsem volt vége.
Világszerte földrengések törtek ki. Kanadában hatos erősségű, Egyiptomban hetes, Oroszországban nyolcas, és volt egy valamekkora Nyírmotoroson is. Azt mondta valaki, aki hallotta valakitől, hogy Atlantiszt akkora rázta meg, hogy a tengerbe merült.
Csakhogy Atlantisszal korántsem volt vége.
Amíg várt, leült mellé egy csökött.
Kétségtelen, hogy a lehető leginkább az volt. Nem állt jól a szeme, pláne, hogy a muszklis táskáját méregette.
Kihozták a sört. A muszklis, készen az első színarany kortyra hátradöntötte a fejét, lehunyta a szemét, megnyalta az ajkát, felemelte a korsót… Amelyet a csökött készséggel kiütött a kezéből. A korsó ripityára tört a pulton. A sör a táskára ömlött.
– Te csökött.
Csakhogy nem úsztuk meg néhány világrészdöngető földrengéssel.
Szökőárak jöttek. A megdagadt folyók átszakították a gátakat. Ledózerolták az addig sértetlen városokat. A csurig telt tengerek átszakították a földszorosokat, ledózerolták az addig sértetlen országokat.
Ráadásul egy száraz ruhám nem volt, amit felvehetek.
A muszklis fogta a táskáját, és felállt. A csökött a derekáig ért.
– Te csökött – mondta neki fenyegetően.
– Uraim, ezt intézzék el odakint. Különben… különben rendőrt hívok – szólt közbe a remegő pultos. Tudniillik a végletekig gyáva volt.
A muszklis és a csökött kimentek a feketeségbe. Volt ott egy út. Felballagtak rá.
Igazság szerint a muszklis jámbor fickó volt, legszívesebben ki sem pofozta volna a lelket a csököttből. De nincs mit tenni, már belekezdett. És ki hallott olyat, hogy a muszklis félbehagyja. Ütésre emelte izomra izom karját, de ez a napja el volt cseszve.
Előugrott egy aszott a semmiből, és a torkának szegezett egy csúnya, de gyanúsan halálos kést.
– Szedjed ki tüstént, ami a táskába’ van – kérte szépen.
A muszklis végigmérte. Az aszott a mellkasáig ért. Viszont a kés, az kés.
– Iparkodjál – visongott a csökött.
A kés, az kés. A muszklis hátranyúlt, lassan, hogy mindkettő követni tudja. Beletúrt a táskába, és kiemelte a tartalmát. Jó nagy volt, vagy százszor akkora, mint a táska. És biztos jó nehéz is, de a muszklisnak elég volt a jobb keze, hogy tartsa.
– Csak ez van nálad? – kérdezte az aszott udvariasan, bár némi kétkedéssel. Kétkedését kifejezendő, barátságosan közelebb nyomta a kést.
– Csak ez.
– Mi a frász ez? Egy gömb? – sipítozott a csökött.
– Geoid. Gyakran összetévesztik.
Az aszott kiváló retorikus képességeihez folyamodott:
– He?
– Geoid.
– Az értékes, nem? – így a csökött.
– Ziher, hogy kifut egy sört – kontrázott aszott, a túliskolázott.
Mint a szél, lendült a kése. A muszklis elugrott, de a táncoló penge a jobb kezébe nyalintott így is.
Két ujja a porba esett, le a szép piros csuhája mellé. Csonka kezéből kibicsaklott a geoid. Rá a szép fehér ujjakra.
Jámbor fickó volt a muszklis, de már a kiöntött sörrel felhúzták kissé. Most meg két ujja odavan.
Mit sem törődve a késsel, az aszottra vetette magát, és szabályosan homorúra verte az arcát. A csökött menekülőre fogta. Nekiment a geoidnak, a lába összeakadt – azért csak rohant. A muszklis utána. A csuhája lobogott mögötte.
A geoid legurult az útról, végig a csalitoson. Fene tudja, hol állt meg, megállt-e.
Ilyen hát a világtörténelem legnagyobb földrengése. Az épületek elhasalnak, akár a dominók, mindenki pánikol, viszik a lisztet meg a cukrot, kigyulladnak az őserdők; összességében gyanítható, hogy senki sem éli túl. Kivéve talán a japánokat, ők már hozzászoktak. Összevissza rázkódik a Föld, összevissza rázza bennem ezt a történetet, és őszintén, a végére sem emlékszem.
