Angela Merkelnek köszönhetően a kereszténydemokraták biztos bázisnak számítottak Európában. Hiába csökkent a befolyásuk egy sor országban, például Hollandiában, Spanyolországban, Olaszországban, mégis ott volt pozitív példaként a német CDU, amely – ha rangsort lehetne felállítani e pártok között – messze a legbefolyásosabb Európában. Ráadásul úgy látszott, semmi sem fenyegeti a párt hatalmát Németországban. Kancellárjelöltje, Armin Laschet azonban olyan katasztrofális kampányt folytatott, hogy a keresztény uniópártok elvesztették a szeptemberi német választást, így már nagyon is borús a hangulat az európai kereszténydemokrata pártoknál, s a jövő sem túl biztató.
A német választás megmutatta, milyen gyorsan változhat meg a politikai széljárás Európában. A 2010-es években számos cikk született a másik tradicionális párt, a szociáldemokraták válságáról. A baloldali tömörülések, részben a pénzügyi válság miatt, a centrum felé mozdultak el, ezáltal azonban eltávolodtak hagyományos szavazórétegüktől. A menekültválságra sem tudtak olyan választ adni, ami az adott társadalom tetszését is elnyerte volna, hiszen a nyugati országokban, azokban, ahol a lakosság 8-10 százaléka külföldi, nem lehet azzal kampányolni, hogy fogadjanak be minél több bevándorlót.
Az utóbbi években egyre több államban, különösen az északiakban és az ibériaiakban, magukra találtak a szocialista, illetve a szociáldemokrata pártok, arra azonban még néhány hónappal ezelőtt sem számíthatott senki, hogy a német választást sikerül megnyernie az SPD-nek.
A kereszténydemokrata pártok népszerűsége egy sor országban csökkent, időnként drámai mértékben. A jobboldali populisták sok szavazót oroztak el tőlük. Most ugyanaz a kérdés merül fel a kereszténydemokratáknál, mint a szociáldemokratáknál: vajon túlzottan elmozdultak a centrum felé? Hangoztassák erőteljesebben a konzervatív értékeket?
Bár az Európai Unió múlt csütörtökön és pénteken megrendezett csúcstalálkozóján még Angela Merkel képviselte Németországot, nem kizárt, hogy utoljára jelent meg az állam- és kormányfők csúcsszintű találkozóján. Azzal, hogy Olaf Scholz lesz a német kancellár, a kereszténydemokrata pártok befolyása tovább csökken az EU-ban, hiszen az Unió legfontosabb országában, Németországban ellenzékbe kényszerül a CDU.
Az Európai Parlamentben ez a népszerűségvesztés annyira még nem érezteti a hatását, továbbra is a konzervatív Európai Néppárt rendelkezik a legnagyobb frakcióval, de a repedések már a 2019-es EP választáson érzékelhetőek voltak. Az EPP 187 képviselői helyet szerzett, ami 34-gyel volt kevesebb, mint az előző parlamentben. Ennél kevesebbet, 31 helyet vesztettek a szociáldemokraták. Csakhamar nyilvánvalóvá vált az Európai Néppárt belső megosztottsága, az EU alapértékeit nem osztó Fidesz jelenléte már túl kínos volt a CDU-nak is, így a magyar kormánypártnak távoznia kellett a konzervatív pártcsaládból. Ez azonban az EP döntéshozatalát nem befolyásolta, mivel a tavaly tavaszi választás után a néppárt és a szociáldemokraták harmadik koalíciós partnernek nevezték ki a liberálisok Renew Europe nevű frakcióját, így az Európai Bizottság biztos többségre támaszkodhat. Bár eddig csak a Fidesz távozott az EPP-ből, a Janez Jansa szlovén kormányfő által fémjelzett Szlovén Demokrata Párt (SDS) is a magyar kormánypárthoz hasonló populista, Brüsszel-ellenes politikát képvisel, így a jövőben további lemorzsolódások sem zárhatók ki.
Ami az egyes tagországok kabinetjeit illeti, Németország „elvesztése” után még mindig nyolc uniós országban játszanak vezető szerepet az adott kormányban a kereszténydemokraták. A szociáldemokraták ezzel szemben hét kabinetet irányítanak. A Cseh Köztársaságban várható kormányváltás után a liberálisok öt uniós kormányban dominálnak. (Andrej Babis populista pártja, az ANO a liberálisok európai frakciójában foglal helyet.)
Az EPP számára azonban az jelenti a legnagyobb gondot, hogy Németországot is beleszámítva mostanra elvesztette befolyását az összes nagyobb uniós országban. Franciaországot, Olaszországot, Spanyolországot, Hollandiát és Lengyelországot ma liberálisok, szociáldemokraták, pártonkívüliek vagy jobboldali nacionalisták kormányozzák. A kereszténydemokratáknak csak Szlovénia, Görögország, Lettország, Litvánia, Horvátország, Ausztria, Románia és Ciprus maradt. Különleges Magyarország esete, hiszen a Fidesz elviekben a 2019 márciusáig a EPP tagja volt, de nézeteit tekintve már ez előtt is jóval közelebb állt a jobboldali populistákhoz.
Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban a kereszténydemokraták kisebbik koalíciós partnernek számítanak. Itáliában a Silvio Berlusconi által fémjelzett Forza Italia különösen súlyos népszerűségvesztésen ment keresztül az eltelt évtized alatt. Korábban éveken át a kormány meghatározó ereje volt, most azonban csak azért van a kabinetben, mert a populista Olasz Testvéreket (FdI) kivéve minden parlamenti párt támogatja Mario Draghi miniszterelnök kabinetjét.
Az Európai Néppárt mozgástere jelentősen csökkent attól függetlenül, hogy az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen maga is néppárti, kereszténydemokrata politikusként egykor Angela Merkel minisztere volt a német kormányban.
Két évvel ezelőtt egyébként a Konrad Adenauer Alapítvány (KAS) az európai kereszténydemokrata pártok helyzetéről szóló dokumentumában már rámutatott ezen pártok hanyatlására, pedig ekkor még szó sem volt a CDU bukásáról, az uniópártok népszerűségi mutatója jócskán meghaladta a harminc százalékot.
Az uniós csúcsok előtt a hagyomány szerint rendszeresen találkoznak az Európai Néppárt pártjai. Azért voltak jelentősek ezek az összejövetelek, mert meghatározták az uniós csúcs irányvonalát. Eddig nem csak Brüsszelben, hanem egész Európában is nagy figyelemmel kísérték, hogy miben állapodtak meg ezeken az üléseken, hiszen így előre lehetett látni, hogy az EU legfontosabb testületében, az Európai Tanácsban milyen döntések születnek majd. Most azonban a szociáldemokraták és a liberálisok befolyása jelentősen nő az európai döntéshozatalban.
Peter Fischer-Bollin, a Konrad Adenauer Alapítvány szakértője a Süddeutsche Zeitungban azonban úgy vélte, nem szabad trendet felállítani a jelenlegi helyzetből, korai még a kereszténydemokraták mélyrepüléséről beszélni. A nagyobb pártok visszaesését az okozza, hogy mind heterogénebbek az egyes társadalmak. A választók egyre bizonytalanabbak, kevésbé hűségesek a nagy pártokhoz. Ezzel pedig színesebbé válik a politikai paletta.
Hullócsillagok a jobboldalon
Ha csak az EPP utolsó bő másfél évtizedén tekintünk végig, megállapíthatjuk: a térvesztése egészen drámai. Amikor Angela Merkel 2005-ben hivatalba lépett, a mai 27 uniós tagállam több mint felét (14-et) még kereszténydemokraták kormányozták. Azóta azonban a konzervatívokat új versenytársak szorították ki. Franciaországban a liberálisok és centristák robbantották fel a polgári tábort, és Emmanuel Macron elnök személyében új vezetőre találtak. Több országban előretörtek a környezetvédők; de nem lebecsülendő a jobboldali nacionalista csoportok térnyerése sem: Lengyelországban a populista Jog és Igazságosság Pártja (PiS) kormányoz, amely népszerű, a családokat érintő döntéseivel sok mérsékelt konzervatív szavazót nyert meg magának. A hanyatlás első komolyabb jele az volt, amikor 2009-ben a brit toryk kiléptek az Európai Néppártból.
Különösen a fiatalok fordítottak hátat a kereszténydemokratáknak: a német választáson mindössze tíz százalékuk voksolt a CDU/CSU-ra. Az Európai Néppárt egyik legnagyobb gondja éppen az, hogy nem képes megszólítani az ifjabb generáció tagjait. Ráadásul több olyan nagy tehetségnek tartott fiatal politikustól voltak kénytelenek megválni a konzervatívok, akiket a kereszténydemokrata fordulat reménységeinek tekintettek. Eltűnt a politika színteréről a finn konzervatív tehetség, Alexander Stubb, aki távozott is a politikából, akárcsak a plagzálási botrányba keveredett Karl-Theodor zu Guttenberg, a német keresztényszociálisok egykori üdvöskéje, akit egykor Angela Merkel lehetséges utódának tartottak. A CSU másik politikusa, Manfred Weber sem érte el nagy célját, nem ülhetett az Európai Bizottság elnöki székébe, az EPP európai parlamenti választásokon elért sikere ellenére sem. Mint emlékezhetünk rá, Weber az Európai Néppárt csúcsjelöltjeként indult, de Franciaország és Magyarország ellenkezése miatt nem vált valóra az álma. Most az Európai Néppárt elnökségére pályázik, ambícióit tehát nem adta fel.
A legnagyobb bukás Sebastian Kurz nevéhez fűződik, akit nem is olyan rég még valóságos rocksztárként ünnepeltek a jobboldalon, s akitől sokan a konzervatív megújulást várták, de kiderült, hogy hidegvérrel, korrupt eszközökkel tört a hatalomra Ausztriában, így lemondásra kényszerült. Egy a hétvégén közzétett osztrák közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 73 százaléka „inkább nem” vagy „egyáltalán nem” szeretné a visszatérését a kancellári székbe.
Pánikra azért még nincs ok a kereszténydemokratáknál. Görögországban a Kiriakosz Micotakisz miniszterelnök által irányított Új Demokrácia (ND) biztosan kormányoz és több reformot is végrehajtott, köztük a digitalizáció terén. A párt voltaképpen az előző, a baloldali Sziriza által irányított kormány hibáiból profitál. A Cseh Köztársaságban pedig a többek között a kereszténydemokraták által alkotott szövetségeknek sikerült leváltania Andrej Babis populista pártját.
