A munkaadók és munkavállalók képviselői mindig a fekete bábukat kapják, tehát hátrányból indulnak, amikor látszólag hajlandó velük sakkozni a kormány. Eddig rendszerint elhúzták az év végi ünnepekig a januártól esedékes minimálbérről szóló alkudozást, majd a pénzügyminiszter szomorú arccal bejelentette, hogy mennyire futja a büdzséből – pedig a nagyjából egymillió minimálbéren vagy garantált bérminimumon foglalkoztatott magyar dolgozóból 850 ezret a vállalati szektor - és nem az állam - fizet ki. Az megint egy jó játszma, hogy a cégek az emelés fejében mekkora köztehertől szabadulhatnak meg. Csak azt nem mondja ki senki, vajon mekkora lyuk tátong már az így kisakkozott járulékok miatt az egészségügyi és a nyugdíjalapban. Mindegy is, mert minden ilyen lépés a függőséget növeli, ami a mostani rendszer alapja.
Az idei, választás előtti játszmában már elfedni sem akarta a kormány, hogy itt egyetlen játékos veri szimultán a többieket. Orbán Viktor a nyár elején bemondta, hogy „a minimálbért meg kell emelni”, legyen 200 ezer forint, mert az szép kerek szám, a héten pedig meg is született a megállapodás róla. A nettója ugyan még ennek is csak 133 ezer, amiből azért nehéz gyerekeket nevelni, de ezen csak kevesen gondolkodnak el; ahogy azon is, hogy az első Orbán unoka iskolai tandíja a napfényes Spanyolországban megegyezik egy minimálbéren foglalkoztatott magyar ember éves jövedelmével.
Az pedig csak a magamfajta firkászok fejében fordul meg, hogy a nyár közepén azért kötött hároméves megállapodást a kormány az állami közszolgáltató cégek szakszervezeteivel, hogy akkor se kelljen sokat fizetnie, ha a megugró minimálbér durván felfelé nyomja majd a béreket. A vasutasok, volánosok, vizesek vagy a postások akkor is csak 15 százalékos emelést kaphatnak a három év alatt. Ők máris mattot kaptak.