jóléti állam;

2021-11-04 06:59:14

A jóléti állam és kihívásai

Sokan idézik Adam Smith, a liberális gazdaságtan atyja szavait, mintegy érvelve a természetes önzés mellett: „Ebédünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt”.

Ezek a szavak még Smith korában sem voltak teljesen igazak, pontosabban akkoriban is csak a tevékenységek egy adott körére terjedtek ki. Azóta pedig éppenséggel a világ fejlődése meghaladta Smith szavait. Saját korában, a XVIII. században is voltak olyan hivatások, mint a pap, a tanár, a tanító vagy az orvos, amelyekben igenis a jóakaratnak, az önzetlen segítség nyújtásának és az empátiának is szerepe volt és szerepe van mindmáig. Napjainkban egyre fontosabbak lesznek azok a segítő foglalkozások, amelyek ugyan nem termelnek közvetlenül értéket a gazdaságban, de óriási a hozzáadott értékük a humánerőforrás fejlesztésében, nevelésében, menedzselésében, lelki és fizikai gondozásában. A sokat szidott, a piacpártiak által lenézett társadalomtudományok (például a pszichológia, az antropológia, a szociológia és a szociálpszichológia) is képesek fejleszteni a segítő mentális képességeket. A munkavállalóknak nagy szüksége lenne a modern gazdaság körülményei között azokra a képességekre – tanulás, empátia, segítőkészség –, amelyeket éppen a társadalomtudományt végzettek tudnak jól megtanítani.

Természetesen a jóléti állam nem egymagában hívta életre az igényt a fenti tevékenységekre. De a jóléti állam hozzájárult ahhoz, hogy a gazdasági szereplők a munkavállalókat ne egyszerűen termelőeszköznek, a gép „beszélő alkatrészének” tekintsék. Nagy civilizációs előrelépés volt ez a történelemben. Tudomásunk szerint William Temple, Canterbury érseke volt az első, aki ezt a szóösszetételt használta egy 1942-es írásában, melyben szembeállította a welfare, azaz jóléti társadalmat a totalitárius diktatúrákra jellemző warfare, háborúzó társadalommal. A jóléti állam elnevezés aztán elterjedt a publicisztika révén, noha a német kereszténydemokraták jobban szerették a „szociális piacgazdaság” szót, a svéd szociáldemokraták meg „népotthonról” (ez egyébként egy először svéd konzervatívok által használt kifejezés) beszéltek. De lényegében egyet értettek alatta: olyan államot, amely nem engedi a szegénység egy szintje alá csúszni a polgárait, és amely széles társadalombiztosítást tart fenn.

Az 1970-es évekig viszonylag nagyfokú egyenlősödés ment végbe a világban, beleértve Európát. Az olyan intézkedéseknek köszönhetően, mint a progresszív adózás, a társadalombiztosítás kiépülése, az általános nyugdíjrendszerek bevezetése, a munkavállalói jogok bővítése, az erős érdekképviselet, a nagy szakszervezeti konföderációk létrejötte, a kollektív szerződés általánossá válása hatására az egyenlőség növekedett. Mindehhez járult az oktatás és egészségügy ingyenessé válása. Minden régióban bedugtak néhány botot a korlátlan kapitalizmus kerekének küllői közé.

Az 1970-es években a neoliberális gazdaságfilozófiai elmélet intézett kihívást a jóléti állam ellen. Ez és a következő évtized volt Friedrich August von Hayek, Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan és Otto von Lambsdorff, no meg a félperiférián Pinochet kora, leváltva sokak fejében Keynes-t, Galbraith-t, Clement Attlee-t, Lyndon B. Johnsont, Willy Brandtot és Salvador Allendét. Nem mindenütt sikerült azonnal megszüntetni a jóléti rendszert. Igazából a fejlett világ nagyobb részén az offenzíva állóháborúvá fagyott. A német Szabad Demokrata Párt például a kieli tézisekben meghirdette a szociális vívmányok lefaragását, de a szociális piacgazdasághoz nem mertek nyúlni.

Az 1970-es években elterjedt egy új szó, a workfare. A Richard Nixon által földobott szó 2010 után kezdett karriert befutni, amikor Orbán Viktor használta mint az illiberalizmus szinonimáját. Senki sem értette, mi mitől munkaalapú, éppen ez volt a szavak mágiájának lényege, mindenki azt értette bele, amit akart. Ha akarom, akkor egy pozitív fogalom, hiszen arra utalhat (s legtöbben valószínűleg így értették), hogy az emberek dolgozzanak, ne szociális segélyen tengődjenek, ebből pedig következne a munkahelyteremtés programja, a képzési rendszer átalakítása – ez persze mind meg is történt, bár kérdéses a hatékonysága. Azt a célt, hogy az állam vissza akarja vinni az embereket a munkaerőpiacra, több eszközzel lehet elérni: jutalmazással, ösztönzőkkel és akár megszorításokkal. Utóbbi tipikus példája volt a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata és a közmunka bevezetése, valamint az álláskeresési járadék folyósítási időtartamának megkurtítása három hónapra.

A workfare azt jelenti, hogy a jóléti programok címzettjei megfelelnek bizonyos elvárásoknak ahhoz, hogy részesüljenek a szociális programokból. Tipikus példa, hogy az államok képzéseken való részvételhez vagy a munkakeresés igazolásához köthetik a jóléti juttatásokat. Ma már a legtöbb jóléti rendszer ilyen workfare rendszer, a Clinton-kormány és a Blair-kormány is lényegében bevezette a workfare to welfare modellt, arra hivatkozva, hogy a jóléti állam lényegét meg lehet menteni egyes elemek föláldozásával. Tehát 2010 után az Orbán-kormány illeszkedett bizonyos nyugati tendenciákhoz, amikor meghirdette a munkaalapú társadalmat. Nem igaz az, hogy a jelen kormány minden tekintetben mást, újat képviselne, inkább csak a mélységet tekintve.

Az, amit közhelyszerűen a jóléti állam válságának vélnek, nevezetesen, hogy egyre több a szegény, munkanélküli ember, és egész régiók leszakadnak, valójában a fordista tömegtermelés válsága. Az 1970-es években egy szerkezetváltás zajlott le, amely hosszú távon lehetetlenné tette a fordizmus fenntartását. Azok az iparvidékek, amelyek egykor, mondjuk száz éve a nagyiparosodás élén jártak, ma rosszabb helyzetben vannak, mint azok, amelyek gazdasági szerkezete nem volt annyira nagyipar-centrikus. Ahol a kézműipar és kisipar dominanciája, valamint a kisvállalkozásra alapozott gazdasági szerkezet fönnmaradt, ott ma azt látjuk, hogy ezek a régiók jobban helyt állnak a nemzetközi versenyben. Klasszikus példa Flandria és Vallónia esete: valaha az előbbi, egy mezőgazdasági és kisipari hagyományokkal rendelkező vidék számított fejletlennek, és a nagyiparosodás miatt az utóbbi fejlettnek, csakhogy az 1970-es évektől a két régió szinte helyet cserélt a fejlettségi mutatók tekintetében.

A nagyipari övezetekre, ahol minden intézmény és minden munkavállaló egyetlen ágazattól függött, a 70-es évek dezindusztrializációja, azaz az ipari munkahelyek leépítése jelentett csapást. Magyarországra vetítve elég megnézni csak Közép-Magyarországot és a borsodi iparvidéket. Az ezer lakosra jutó vállalkozások számát tekintve Közép-Magyarország van a legjobb helyzetben (198 vállalkozás 1000 főre), míg Észak-Magyarország a legrosszabban (132). A külföldi befektetések nagy része Közép-Magyarországon összpontosul, amely a maga diverzifikált, kisvárosokra alapozott gazdaságszerkezetével (no meg persze Budapest elképesztő súlyával) jobban képes alkalmazkodni a modern kor kihívásaihoz, mint a szocialista rendszerben túlfejlesztett, de rossz közlekedési adottságokkal rendelkező Északkelet-Magyarország.

Nagyon sok esetben a transznacionális vállalatok sem segítik, hanem súlyosbítják az utóbbi térségek helyzetét azáltal, ha csak összeszerelő üzemet és telephelyet keresnek. Ugyanis azzal, hogy csak a munkaigényes tevékenységeket telepítik ezekre a helyekre, mindössze az olcsó munkaerő iránti igényt termelik újra. Beindul egy ördögi spirál: a munkaigényes, de nem tudásintenzív tevékenységek köré szerveződik a helyi munkaerő, amely viszont nem tud tovább lépni. Mindezért az oktatás és a segítő tevékenységek is fontosak ezeken a területeken. Ebben csak az állam képes eredményt elérni.

Ami még megoldást jelenthet, az a zöldebb gazdaság, hiszen ez tudásintenzív ágazatok, vállalkozások fejlesztését teszi lehetővé. Azonban nem biztos, hogy a sokak által várt zöld fordulat rövidtávon jó a munkavállalóknak, hiszen például az autóipart ez hosszú távon teljesen átalakítaná. Nem véletlen, hogy még a legfejlettebb országban, az Egyesült Államokban sem mertek belevágni, hiába ígérik politikai szereplők a Zöld New Dealt – ez munkahelyek tömegének elvesztésével járna. Igaz, például Bernie Sanders öt évig terjedő álláskeresési járadékot ígért, amelyet a vállalatok adóztatásából, a katonai kiadások visszafogásából és egyéb forrásokból fedezne. Ettől még az USA-ban is a szívükhöz kapnak, nemhogy Magyarországon. A zöldebb gazdaság kiépítése megint csak indokolttá teszi az emberrel foglalkozó munkahelyek, hivatások bővítését.