Az amerikai kormányzat egészen ritka döntéssel feketelistára tette a Pegazus kémszoftvert gyártó izraeli NSO-csoportot, valamint az a céget is, amely közreműködött a program kifejlesztésében. A kereskedelmi tárca azzal indokolta az elhatározást, hogy az Egyesült Államok jelenlegi vezetése a külpolitika központjába kívánja állítani az emberi jogokat, és azon van, hogy ne terjedhessenek el az elnyomást elősegítő digitális eszközök.
Márpedig a nemzetközi sajtó több hónapon át tartó vizsgálata azt állapította meg, hogy több tucat állam vette meg a portékát rendőrsége, katonai, illetve titkosszolgálati szervei részére és azt újságírók, politikusok, tudósok, diplomaták, emberi jogi aktivisták ellen vetették be, éspedig úgy, hogy észrevétlenül rátelepítették az okos telefonjukra. (A szoftver használatára Magyarországon is találtak bizonyítékot – egyetlen uniós államként - de az EU eddig hiába várt magyarázatot a kormánytól – a szerk. megj.)
A lépés azt jelenti, hogy az izraeli társaság nem juthat hozzá amerikai technológiához, mert külföldi hatalmak saját céljaikra világszerte visszaéltek a gyártmányával. E pillanatban nem világos, hogy az NSO mennyire van rászorulva a tengerentúli technikai segítségre, de a lépés igencsak nehéz helyzetbe hozza a nemzetközi piacon, a jövőben további szerződések akadálya lehet. Az Amazon és mások máris kirekesztették a felhőalapú szolgáltatásokból.
De ezek után visszariadhatnak potenciális befektetők is, főként miután amerikai illetékesek azt közölték, hogy a két szóban forgó vállalat lehetővé tette kormányok számára a határokon túllépő elnyomást: tekintélyuralmi rendszerek ellenzékieket vettek célba más államokban, hogy elfojtsák az elégedetlenséget.
Az izraeliek ugyanakkor kitartanak amellett, hogy amit létrehoztak, az az amerikai biztonsági érdekeket is szolgálja, hiszen a terrorizmus és a bűncselekmények kiszűrésére találták ki. Ezzel szemben az egész ügy felderítésében közreműködő torontói egyetem illetékes intézetének igazgatója lelkesen üdvözölte a fejleményt. Első lépésnek tekinti afelé, hogy elszámoltassák a felelősöket és rendet tegyenek a meglehetősen kusza piaci szegmensben.
Az újság meglehetősen szokatlannak nevezi, hogy Amerikai az egyik szövetséges cégeit veszi célba, és idáig arra sincs túl sok példa, hogy Washington megtorolná a világháló segítségével végzett megfigyelést.
Orbán Viktor ugyan jó helyen kapiskált, amikor igyekezett megmagyarázni, miért nem térdelnek le a magyar labdarúgók a rasszizmus elleni küzdelem jeleként, de a következtetése ezúttal is reflektálatlannak és önteltnek bizonyult. Ezt két magyar történész írja vendégkommentárjában. Paksa Rudolf, a budapesti Humántudományi Kutatóközpont munkatársa, illetve Balogh Róbert, aki PhD tanulmányokat folytat Debrecenben, emlékeztet arra, hogy a magyar emlékezet politika a 20. század áldozataként láttatja az országot. Nem kíván tudomást venni a mai rasszizmusról, sem annak történelmi gyökereiről.
A magyar szurkolók egy része erőszakos és rasszista megnyilvánulásaival tűnik ki, ideérte, hogy kifütyül külföldi játékosokat, amikor azok térdre ereszkednek a mérkőzések előtt. Ugyanakkor tarthatatlan a miniszterelnöknek az az érvelése, hogy Magyarországtól teljesen idegen a rasszizmus. Nagyon is jelen van napjainkban, akárcsak az idegenellenesség. Célpontját főleg a zsidók és a romák jelentik, de most már kiterjed a nem európai menekültekre is.
Az viszont megfelel a valóságnak, hogy másként jelenik meg, mint Nyugat-Európában. Magyarország ugyanis nem tapasztalta meg a gyarmatosítást. Ennélfogva a magyar szélsőjobbon nem terjedt el a faji hierarchia náci elmélete. Ebbe belejátszott, hogy a magyar nép is keletről származik. További fontos különbség, hogy a magyar társadalom etnikailag a háború óta szinte teljesen homogén. A nemzetiségi sokszínűség nem érték, hanem inkább fenyegetés. Ezért is tapasztalni bizalmatlanságot a nemzeti kisebbségekkel szemben mind a mai napig.
További fontos jellemző a társadalmi szolidaritás hiánya. Az egymást követő rendszerekben a túlélés záloga volt és az ma is a politikai rendszer iránti aktív, illetve passzív lojalitás. A jelenlegi magyar emlékezetpolitika célja, hogy az országot kivonja minden felelősség alól a múlt század kapcsán. Ugyanakkor Orbán azért sem támogatja a térdepelés gesztusát, mert az elutasítás nagyon is beleillik abba, hogy a Nyugatot dekadensnek tartja, ugyanakkor példaképnek tekinti a keleti illiberális rezsimeket.
Lengyel sajtóértesülés szerint a PiS-kormány az év végéig feloszlatná a bírák megrendszabályozására létrehozott Fegyelmi Kamarát, vagyis eleget tenne az Európai Bíróság ítéletének, ám ragaszkodik az igazságszolgáltatás átfogó reformjához, ez viszont csak olajat önt a tűzre az EU-val kirobbant újabb vitában.
Az ellentétek azóta éleződtek ki, hogy a lengyel Alkotmánybíróság összeegyeztethetetlennek nyilvánította az uniós jog bizonyos elemeit az ország alaptörvényével, ugyanakkor az EUB napi egymillió eurós büntetést szabott ki, amiért továbbra is működik a kifogásolt fegyelmi testület.
A Rzeczpospolita úgy tudja, hogy a tervek értelmében a Legfelsőbb Bíróság mind az öt kamaráját felszámolnák és csak kettő lenne helyettük. Hogy ott ki dolgozhatna, az ügyben a Nemzeti Bírósági Tanács döntene, noha annak pártatlanságát Brüsszel és az Európai Bíróság is megkérdőjelezi. Az ellenzék szerint a változás nyíltszíni tisztogatással volna egyenértékű, miután három éve egy hasonló kísérlet már dugába dőlt. Lengyelország szerint az átalakítás belügy, Brüsszel viszont úgy látja, hogy az alapvető fenyegetést jelent a bírói függetlenségre és az egész unió jogrendjére nézve.
Az Európa-jog egyik német szakértője szerint Európa veszélyes útelágazáshoz érkezett azzal, hogy Lengyelország a jogi senki földjére került, miután kilépni nem akar az EU-ból, ugyanakkor nem tartja magát a közösségi joghoz. Franz C. Mayer, a bielefeldi egyetem tanszékvezetője szerint Brüsszel kivethet ugyan büntetést, továbbá pénzeket fagyaszthat be, de rá van utalva a tagok közreműködésére. A lengyel Alkotmánybíróság határozata azonban frontális hadüzenetet jelent az uniós normák ellen.
Persze ha a lengyelek többsége az autoriter út mellett tenné le a garast, semmi akadálya nem volna a kiválásnak, ám Varsó ragaszkodik a tagsághoz. A gond ott van, hogy az egész ügyet a belpolitika motiválja, a PiS úgy akarja átformálni a szabályokat, hogy jó sokáig hatalmon lehessen, de abba ne zavarhassanak be az EU-s normák.
Ennélfogva kétségbe vonja az Európai Bíróság több ítéletét, valamint az uniós jog elsőbbségét is, pedig a 2007-es Lisszaboni Szerződés aláírásával mindkettő mellett elkötelezte magát. Mondhat bármit, amit csak akar, akárcsak Magyarország - a tények önmagukért beszélnek.
Ha Lengyelország kivonja magát a közös jog hatálya alól, azzal elsősorban önmagának árt. De veszélyes az unióra nézve is, hiszen gyorsan akadnának olyan kormányok, amelyek követnék a példát és kimazsoláznák a jogot. Úgy hogy a szervezet működőképessége és fennmaradása forog kockán. A megoldást a jog oldalán kell megtalálni, de ez nem zárja ki, hogy politika folyamodik valamilyen arcmentő intézkedéshez a lengyel vezetés érdekében.
Ám a jogi kereteket illetően szó sem lehet semmiféle kompromisszumról. Tehát lesznek újabb szerződésszegési eljárások. Ám ha Varsó nem enged, akkor jöhetnek további bírságok, alapokat tarthatnak vissza, de ezen túlmenően sok más eszköz nincsen. Ugyanakkor Lengyelország jelentős károkat tud okozni, ha közös döntéseket blokkol, bár egyre kevesebb az olyan terület, ahol a tagok egyhangú határozata szükséges. De hogy leginkább a PiS húzná a rövidebbet, az nem kétséges.
Mert amíg a nagy többség kitart az európai jogközösség mellett, sokra nem képes a jelenlegi magyar és lengyel vezetés. És a közös jog összekapcsolódik a béke megőrzésének parancsolatával. A mostani zsákutcából kijutni sokat segíthet a lengyel civil társadalom és igazságszolgáltatás. Szóval Lengyelország még nem veszett el az unió tagjaként.
A lengyel jegybank két hónapon belül már másodszor emelte az alapkamatot, méghozzá a vártnál nagyobb mértékben, miután az infláció az utóbbi 20 év legmagasabb szintjén mozog. Így a kamat most 1,25 százalék, vagyis a változás 0,75 százalékos. De nagy a nyomás a Nemzeti Bankon, mert a múlt hónapban az éves árnövekedés mértéke elérte a 6,8 százalékot, vagyis felemészti sok, kevésbé tehetős lengyel megtakarításait.
A hivatalos indoklás szerint az árak nagyrészt külső tényezők miatt ugrottak meg, de az LNB azért változtatott a jövő évre szóló inflációs előrejelzésén. Most már arra számít, hogy az árszínvonal 5,1-6,5 százalékkal lesz magasabb, mint az idén, szemben a korábbi 2,4-4,1 százalékos várakozással. Miközben a megcélzott plafon 3,5 százalék.
Az árak miatt már Magyarország, Csehország és Románia is rákényszerült a magasabb kamatokra. A londoni Capital Economics egyik elemzője mindenesetre úgy minősítette a lengyel bejelentést, hogy Varsó végre kihúzta a fejét a homokból és most már komolyabban veszi az infláció elleni harcot, mint ahogy azt a szakma gondolta. Így további emelések valószínűek, miközben a munkanélküliség 5,6 százalékon áll. Ebből az következik, hogy középtávon előreláthatólag fennmarad az árnyomás.
A kommentár arra figyelmeztet, hogy Európa nem aludhatja át a Boszniában leselkedő veszélyt, annál is kevésbé, mert saját értékeit árulja el a Balkánon, miután küszködik házi, magyar, lengyel, horvát és szlovén nacionalistáival. Sokak szerint ami jelenleg bosnyák földönt történik, az kísértetiesen emlékeztet a 90-es évekre. Ám az EU és Amerika szunyókál és ezáltal Oroszországnak engedi át a terepet.
A nacionalista Dodik, a helyi szerbek vezére identitárius ideológiát követ és konkrét lépéseket tesz a szerb tagköztársaság elszakadására, amit Moszkva lelkesen támogat. Bosznia a Kreml számára csodás homokozó, hogy győzelmet tudjon felmutatni. Ebben azonban szerepet játszik, hogy az új amerikai vezetés nem cserélte le a Trump által kinevezett diplomatákat, és azok sorra okozzák a bajt.
Az európaiak pedig – részben tudatlanságból, részben tájékozatlanságból – nem figyelnek oda Dodikra. Ez azonban már csak azért is nyugtalanító, mert van jó biztonsági stratégia, ugyanakkor a csekély létszámú nemzetközi békeerők megbízatásának meghosszabbítása Oroszországtól függ. Ugyanakkor a köztársaság lakosai tudják, hogy szükség esetén nem bízhatnak sem az EU, sem a NATO segítéségében. Ezt már megtapasztalták az 1992-95 közti háború során és most ismét elárulva érzik magukat.
A destabilizálás azért lehetséges, mert az unió külpolitikai értékrendjét aláásták a magyar, lengyel, szlovén és horvát nacionalisták, akik Dodikhoz hasonlóan maguk is identitárius politikát folytatnak. A nacionalista horvát elnök gyarmatként kezeli a szomszédos országot, török és szerb kollégájával tárgyal róla. Utóbbi, Vucsics, nem stabilizáló tényező. Ugyanakkor Bosznia mindig is pórul járt, amikor Zágráb és Belgrád beleavatkozott a dolgaiba. Ezt végre fel kellene fogni Brüsszelnek, úgy hogy: Európa, ébredj!
A Bizottság friss jelentése azt állapítja meg, hogy Szerbia az utóbbi időben nemigen jutott előre jogállami feltételek megteremtésében, ideértve az igazságszolgáltatás függetlenségét, a szólásszabadságot, a közigazgatás reformját, valamint a korrupció elleni harcot. A helyzetjelentés külön kiemeli, hogy megfélemlítő kampányok zajlanak újságírók, civil szervezetek, bírák ellen, de sokan mások is célkeresztbe kerülnek, ha csak a legkisebb kritikát is megfogalmazzák a hatalommal szemben. A kormány képviselői rendre nyilvánosan kirohannak a civil társadalom és a média ellen, amit azután felhangosít a hatalom közeli sajtó.
Ezek a támadások igen közönségesek és agresszívak. Ráadásul az állam szinte az egész sajtópiacot kézben tartja, margóra szorultak azok a szerkesztőségek, amelyek ritka kivételként a központitól eltérő álláspontot képviselnek. Így képtelenek ellensúlyozni a hivatalos véleményt.
A centrális erőteret segíti, hogy a kormány kezében vannak olyan cégek, mint a Telekom Srbija, amely pl. nem továbbítja független tévék műsorát saját kábelhálózatán. Viszont finanszíroz olyan bulvárlapokat, amelyek a kormány propagandáját harsogják.
A rendszer nagy hasonlatosságot mutat Orbán, illetve a szlovén miniszterelnök rendszerével, merthogy a másik két országban is erősen gátolni igyekeznek a szólás szabadságát. Csak éppen Szerbiában nyíltan megy a befolyás kiterjesztése. Az viszont eltérés, hogy Magyarország és Szlovénia már az EU tagja, Belgrádnak viszont még meg kell felelnie a viszonylag szigorú belépési feltételeknek.
A helyzetre jellemző, hogy a közelmúltban egy nyugat-balkáni médiakonferencián az unió képviselője azt javasolta a jelenlévőknek: használják ki a lehetőséget és most vívjanak ki maguknak annyi szabadságot, amennyit csak tudnak, mert a magyar és a szlovén példa mutatja, hogy a csatlakozás után már nem lehetséges a számonkérés. Sajnos, nagyon úgy néz ki, hogy komolyan gondolta a tanácsot.
Hogy a francia szélsőjobb új üdvöskéje szefárd zsidó, az csak az első pillantásra fura – írja Ian Buruma, az Amerikában élő holland történész. A francia tévés személyiség, akit sokan máris Macron kihívójának tekintenek a jövő tavaszi választáson, bár még be sem jelentette indulását. A Nagy Francia Forradalom óta jelenlévő reakciós gondolkodás megtestesítője, és sokban visszanyúl a nácikkal együttműködő Vichy-bábkormányhoz.
Olyasmiket hirdet, hogy a francia földön élő muzulmánoknak választaniuk kell a vallásuk és az ország között, és hogy igenis lehet deportálni a muszlim bevándorlókat. Gyűlöli a „kozmopolitákat” és úgy gondolja, hogy a liberalizmus tönkreteszi a francia családot, mint olyat. Már kétszer ítélték el faji diszkrimináció és gyűlöletkeltés miatt.
De a felmérések azt jósolják, hogy akár 16 százalékot is szerezhet az elnökválasztáson. A katolikus konzervatívok és jobboldali értelmiségiek évszázadok óta kikelnek a liberálisok, bevándorlók és az etnikailag tiszta társadalom más ellenségei ellen. Az olyanok ellen, akik nem engedelmeskednek az egyháznak és nem fogadják el a hagyományos családi értékeket. Az antiszemitizmus ugyancsak fontos jellemzőjük. Ez az irányzat a Dreyfus-perben a vádlók oldalán állt.
Zemmour esete ugyanakkor azért is bonyolult, mert családja Algériában muzulmán berberek között élt. A nativizmus csak igen ritkán fordul elő a világban szétszóródott zsidóság körében, hiszen a bevándorlókkal szembeni elutasításból, valamint a nemzeti homogenitásból nem sok jó származott számára. A diaszpóra ennélfogva jó ideje szívesen olvad bele a többségi társadalomba, de támogatja a nyíltságot és ellenzi a migránsellenességet.
Hogy a francia véleményvezér esetében mi volt a kiváltó ok, az ügyben a szerző csak találgat. Lehet, hogy a háború emlékei már erősen elhalványultak, ezért anélkül helyezkedhet nativista álláspontra, hogy azért szégyellnie kellene magát, illetve félnie kellene miatta. De az is belefér, hogy úgy gondolja: ha a muszlimok ellen uszít, azzal segít elhárítani az esetleges erőszakot a zsidókkal szemben.
Az idősebb Le Pen, aki a jelenlegi francia szélsőjobb zászlóbontójának számít, úgy nyilatkozott: mivel Zemmour zsidó, senki sem vádolhatja meg, hogy náci volna, ám ily módon nagy szabadsághoz jut. De ezt a logikát folytatva, az olyan emberek is nagyobb szabadságot élveznek általa, akik úgy gondolkodnak, mint Jean-Marie Le Pen.
