Tömény unalomra készült Régis Bossu fotóriporter, amikor munkába indult aznap. Egy ügynökség megbízásából a Német Demokratikus Köztársaság fennállásának 30. évfordulójára rendezett állami ünnepségeken fotózott Kelet-Berlinben, 1979. október 7-én. Végigszenvedte a díszvendég, Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár programját, csupa egyhangú protokoll-eseményt, aláírási ceremóniát, kölcsönös kitüntetéseket, hosszadalmas szónoklatokat. Ráadásul csak hátul kapott helyet, mert az első sort, ahonnan jól lehetett látni, elfoglalták a kivételezett pártlapok, a Pravda és a Neues Deutschland tudósítói.
A fénykép
Bossu maga sem hitte volna, hogy élete képét fogja elkészíteni. Ám amikor Brezsnyev befejezte beszédét és levette olvasószemüvegét, a házigazda Erich Honecker hozzá lépett. A két idős férfi átölelte, majd félrebillenő fejjel szájon csókolta egymást. Nem is annyira a csók volt meglepő – hiszen kommunista vezetők máskor is köszöntötték így egymást –, hanem az intenzitása. Honecker olyan sokáig csüggött Brezsnyev ajkán, hogy a francia fotósnak maradt ideje ellőni jó néhány képkockát mindkét gépével, színesben és fekete-fehérben is. A legsikerültebbet Le baiser (A csók) címmel továbbította a megrendelőnek.
A kremlinológusok mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottak az üdvözlési szertartásoknak; valódi információk híján ilyen jelekből próbáltak következtetni az aktuális viszonyokra. A hatvanas években például az volt a szovjet–kínai elhidegülés első jele, hogy a két ország delegátusai már nem ölelkeztek és csókolóztak össze, pusztán kezet fogtak. Az elvtársak közül sem mindenkinek volt ínyére a szájcsók. A lengyel Wojciech Jaruzelski tábornok a rendszerváltás után bevallotta, undorodott ettől a szokástól. Brezsnyev viszont, legalábbis az anekdota szerint, szűk körben úgy jellemezte egyik magas rangú külföldi partnerét: „Politikusnak pocsék, de csodásan csókol!”
Bossu fotóját a Paris Match francia hetilap jó érzékű szerkesztői a rendelkezésükre álló legnagyobb felületen, dupla oldalon hozták. Rövidesen világhírű, ikonikus lett. Klasszikus példa arra, hogy a jó riportkép nem pusztán dokumentálja a pillanatot, egyúttal plusz jelentéssel is felruházza. A csók (németül: Bruderkuss, azaz Testvéri csók) egy egész korszak esszenciája: az utókor szemében a létező szocializmus álságos abszurditását, hanyatlását és elkerülhetetlenül közelgő bukását ábrázolja, vizuális hatásával erőteljesebb minden szónál.
A falfestmény
A hidegháború legforróbb csókjaként elhíresült felvételt csak egy évtizeddel később pillantotta meg Dmitrij Vrubel. A 29 éves orosz képzőművésznek a gorbacsovi peresztrojka idején teljesült az álma: barátjának ütött-kopott Volgájával Moszkvából elautóztak Párizsig (1989). Homo sovieticusként addig azt se tudta, hogy Berlint fal választja ketté. Hazafelé menet fogant meg a fejében: a fotó alapján freskót fest a falra. Méghozzá úttörő módon a keleti oldalra, hiszen addig csak nyugaton voltak graffitik. Ám hiába folyamodott engedélyért, a határnyitás zűrzavarában az NDK-s hivatalnokok nem törődtek vele.
Egyik barátja megpróbálta lebeszélni, mondván: „Idióta ötlet, egy hónapon belül úgyis ledózerolják az egészet.” Végül az új keletnémet minisztertanács mégiscsak áldását adta az East Side Gallery létrehozására (lásd keretes írásunkat). Amerikaiak finanszírozták a projektet: az Egyesült Államok nagykövetsége, illetve a legismertebb üdítőital-márka és gyorsétterem-hálózat. Így készülhetett el a 15 négyzetméteres freskó. Vrubel szabadtéri tapasztalatlansága miatt Brezsnyev kissé babarózsaszín, Honecker pedig zöldes árnyalatúra sikeredett, de ez csak fokozta a szatirikus hatást.
A falfestményt kétnyelvű felirattal látta el a művész: „Istenem, segíts túlélnem ezt a halálos szerelmet!” Sóhaját amúgy személyes ügy, egy éppen aktuális szakítás ihlette, ám a közönség – érthetően – politikai üzenetként olvasta. A kép rövidesen a galéria sztárja lett, sőt a gyorsan változó Berlin legnépszerűbb látványossága, megelőzve a Brandenburgi kaput. „Igazi telitalálat, de totál véletlenül”, mondta szerényen Vrubel. Moszkvai otthonában meglepve tapasztalta, hogy Németországból hazatérő ismerősei csupa olyan szuvenírt hoznak magukkal, amelyen az ő csókolózó párosa szerepel.
A mém
Ezerszám sokszorosították képeslapon, söröskorsón, hűtőmágnesen. A rajongók közben összefirkálták, betondarabkákat törtek le belőle. Idővel annyira leamortizálták, hogy végül újra kellett festeni, ez alkalomból találkozott először a fotós és a festő (2009). Közben az évek során a legkülönfélébb változatokban bukkant fel a kép. Magyarországon például a Fidesz választási kampányában (1990) egy ifjú szerelmespár csókjával állították kontrasztba, mondván: „Tessék választani!” Az akkori „fiatal demokraták” még önfeledten élcelődtek a hatalomba beletotyakosodó, beletompuló bácsikon.
Mintául szolgált a Benetton gyűlöletellenes kampányához is (2011), amelyben fotómontázson csókolózik Angela Merkel és Nicholas Sarkozy, Barack Obama és Hugo Chávez, Benjamin Netanjahu és Mahmúd Abbász. A Charlie Hebdo címoldalán pedig egy karikaturista és egy iszlamista csókolta egymást szájon, a szöveg: „A szeretet erősebb a gyűlöletnél”. Legutóbb Vilniusban bukkant fel a csók motívuma: ott Donald Trump és Vlagyimir Putyin ajkát forrasztja egybe, a „Make Everything Great Again” felirat alatt (2016). Tudomásunk szerint ez a legfrissebb verzió, de tévedhetünk is: a csók mémmé változott, reprodukálja magát. Önálló életre kelt, ahogy a legnagyobb műalkotások.
