szegénység;Glasgow;előváros;skótok;

- Douglas Stuart: Shuggie Bain (regényrészlet)

Glasgow-nak leáldozott: a bányák és gyárak bezártak, az iparváros munka nélkül maradt. Shuggie Bain a ’80-as évek Skóciájának kegyetlen, feszültségekkel terhelt világába születik, a külvárosok és a bányásztelepek tehetetlenséggel, durvasággal és alkoholizmussal teli valóságába. Douglas Stuart Booker-díjas önéletrajzi regénye keresetlen szavakkal, kérlelhetetlen pontossággal és rengeteg szeretettel kíséri végig Shuggie életét a kamaszkor végéig. A kiközösített, meleg kisfiú és a büszke, törékeny alkoholista anya kálváriájának története magyarul a héten jelent meg a Park Könyvkiadó gondozásában.

Agnesnek három doboz sört be kellett döntenie, hogy ki tudjon menni az ajtón. Asszonyok álltak egy csoportban a kerítésnél, összefont karjuk akár a lökhárító. Mintha azóta várnák, hogy négy hónapja beköltözött. A hideget észre sem vették. A földön szerteszét csikkek hevertek, és mosatlan teásbögrék álltak a kerítés oszlopain. Elhallgattak és egyszerre fordultak felé, amikor kijött az ajtón. Agnes fölszegte fejét, és gondoskodott róla, hogy fekete tűsarkúja hangosan és tisztán kopogjon a járdán. Fennhéjázón mosolygott a sztreccsnadrágos és papucsos nőkre. Elment mellettük, és útnak indult a Bányászklub, az önfeledtség felé.

A nők csak nézték némán. Már majdnem hallótávolságon kívülre ért, amikor egyikük megszólalt.

– Csak nem rúgtuk máris össze a port? – kérdezte Bridie. Lenőtt haját még nem fésülte meg, vaskos testén férfi melegítőnadrágot és pongyolát viselt.

Agnes nem fordult meg.

– Honnan veszed ezt?

– Nem hívtál meg minket a bulidra. Nem vagyunk cimbik?

– Milyen bulimra? – Agnes félig megfordult.

– Há’ hova máshova mehetsz ilyen puccosan?

– A Bányászklubba. Szeretném látni, hogyan szórakoztok.

A nők mind egymásra néztek. Idegesen tekergették a Szent Kristóf-medáljukat.

– Amiatt ne izgasd magadat – mondta Bridie. – A férfiak nem szeretik, ha odatoljuk a képünket. Maradj itt velünk, és majd magunkban iszunk egy kicsit. – Nagy, áttetsző üveget húzott elő az egyik oszlop mögül. Teásbögréje tartalmát kiöntötte az utcára, és megrázta a vodkásüveget. – Gyere ide, és mesélj egy kicsit magadról.

Agnes közelebb lépett, és nézte, ahogy a keserű folyadék feloldja a bögre belsejére kiült teacsíkot. Intett, hogy elég lesz, amikor a tiszta vodka szintje a bögre széléhez közelített, és erőltetetten vihogott. Bridie vetett rá egy oldalpillantást, és színültig töltötte a bögrét.

– Jézus ereje. Azt ne higgyed már, hogy smucigok vagyunk.

Agnes udvariasan megköszönte, és átvette a bögrét. A nők tetőtől talpig megszemlélték új szomszédasszonyukat: a pántos tűsarkút, a lakkozott frizurát, a gyönyörű bundát. Agnes erre is, arra is végigpillantott az üres úton, és hagyta, hogy mindenét jól megnézzék. Egyre korábban szállt le a sötétség. Égtek az utcai lámpák, és egy falka nyakörv nélküli kutya kószált egyik pocsolyától a másikig a pangó vizet szimatolva. Az egyik pisált, és a többiek sorban megjelölték ugyanazt a helyet. Agnes visszafordult a nőkhöz, és ők sóvárogva rámosolyogtak.

– Hát akkor egészségetekre. – Odakoccintotta bögréjét az övékhez.

Egyikük egy zacskó cigarettadohányt vett elő, és körbeadta. Jinty megnyalt egy cigarettapapírt, és finoman egy vékony csíknyi aranyszínű dohányt szórt rá.

– Tegyétek azt el! – mondta Agnes, mert látta a lehetőséget, hogy viszonozza a vodkát. Benyúlt a zsebébe, és egy csomag Kensitast húzott elő a nercbundából.

Bridie ránézett a csillogó, aranyszínű csomagra, az arannyal bevont öngyújtóra.

– Jesszus! Mintha az angol királynő költözött volna ide.

– Tényleg egész más, amikor az embernek nem kell a bagót piszkálni a foga közül – helyeselt Jinty.

A nők vettek egy-egy szálat, és rágyújtottak. Mindannyian mohó slukkokat szívtak, és némán ízlelgették a füstöt. Hüvelyk- és mutatóujjuk közt fogták a cigarettát, mintha fúvócsövet tartanának. Vizslatták Agnest, akinek festett körmei úgy táncoltak az arca előtt, mint megannyi katicabogár. Kényes ujjai között aprókat szippantott, míg nekik behorpadt az arcuk, olyan mélyre szívták. Aztán fölemelte másik kezét, és mohón nagyokat kortyolt a bögréből.

– Hova való is vagy? – kérdezte Jinty, és kinyújtotta kezét, hogy megérintse Agnes smaragd fülbevalóját.

– Eredetileg? Germistonba. De azt hiszem, mondhatnám az egész East Endet is. Elég sokat költöztem.

– Az egész East Endet, mi? – visszhangozta Bridie, és bölcsen bólogatott. – Akkor jó katolikus vagy. Mi szél hozott a mi kis telepünkre?

Agnes tétovázott.

– A férjem hallotta, hogy kellemes itt élni, biztonságos a gyerekeknek. – Elhallgatott. – Jó szomszédok vannak.

– Aha – mondta Bridie nevetve. – Nem egy nyaralóhely, de a régi szép időkben így volt. Ez a bánya már évek óta döglődik. Nem nagyon van már munka senkinek. Minden évben egyre több ember ül otthon, rejszol egész nap az összes.

– Vannak még páran, akik dolgoznak. Főleg a gödröket tömik be, nehogy a kölkök beleessenek – tette hozzá Noreen. – Tudod, nem akarunk több balesetet.

– Balesetet? – kérdezte Agnes.

– Aha, mindig volt gáz a bányában. Azelőtt kiszivattyúzták a metánt, hogy egyáltalán dolgozni tudjanak. De figyelj, az emberek ezt tudták; tudták, mi ellen dolgoznak, és ahogy tőlük telt, tisztelték, de egy nap a fejükre szakadt a szerencsétleneknek. Simán beomlott. Volt egy robbanás, és mind elégett. Maradt pár gyerek apa nélkül. – Jinty még mindig Agnes fülbevalóját bámulta. – Meg egy csomó magányos asszony.

Megfordultak, és arra a házra néztek, ahol a koponyaarcú nő lakott. Bridie felsóhajtott.

– Colleen McAvennie miatt ne aggódj. Inkább ugat, mint harap.

– Ő is az unokatestvéred?

– Aha, de tudod, nem vér szerinti. Ő csak az ő Jamesyjét védi. Régebben jóképű fickó volt. Nagydarab, tagbaszakadt csillés; lifteztette őket föl és le abban az aknában. Megégett a bányában, leégett a bőr az egész válláról meg a nyakáról. Vörös, mint a rák. – A nők lehajtották fejüket mintegy tiszteletük jeléül. – De azért jó kiállású.

– Különben hova lett a férjed azokkal a puccos, piros bőröndökkel? – kérdezte váratlanul Jinty.

– Taxisofőr; néha magával kell vinnie a holmiját – hazudta Agnes. Átlátszó volt. – Éjszaka dolgozik.

Jinty megszívta fogát. Részvéttel megfogta Agnes kezét.

– Mink se tegnap születtünk. Nekem úgy tűnt, annál azért hosszabb időre megy el.

Bridie Jintyre bökött a cigarettával.

– Ne is törődj vele. Ne süllyedj az ő szintjére. Nekünk is van férjünk, és nekünk is van bajunk vele.

A nők együttérzőn pöfékeltek. Noreen nyugtalannak látszott.

– Hogy tartod el magadat, ha nem jön vissza?

Agnes fejében mindig a pénz járt, mardosta az aggodalom.

– Nem tudom.

A nők egymásra néztek. Bridie szólalt meg először.

– Segélyt kell szereznünk neked. Hétfő reggel fölmehetsz a hivatalba. Mondd meg nekik, hogy rokkantsági segélyre van szükséged, különben minden csütörtökön felülvizsgálják a munkanélkülidet.

– Megadják a rokkantságit?

– Én nem aggódnék a helyedben. Csak ránéznek a lakcímedre, és könnyen megadják. Nézz rá erre a helyre. – Bridie az üres utca felé intett. – Nem olyan, mint ahol új állások lesznek. A rokkantság nekünk itten az egyetlen klub, és a hétfő a klubnap.

Agnes megint fölemelte a vodkásbögrét, és lebámult a halvány felhőkre. Nyilván sok tej volt a teában.

Bridie mosolyogva színültig töltötte.

– Na, tudtam, hogy iszol. – Beleszívott a cigarettába. – Aha, abban a pillanatban, hogy megláttalak, kiszúrtam.

A többiek asz’itték, te vagy a nagy ki, ha én nem, csupa flitter, mint valami nagy rongyrázó a városból. De én átláttam ezen. Láttam a szomorúságot, és tudtam, hogy nagyivó vagy.

A nők bólogattak és károgva helyeseltek, mint egy csapat varjú. Agnes az ajkához tartott bögrével megdermedt.

– Megiszol bármit, ami eléd kerül, ugye? – kérdezte Bridie.

– Hogyan? – kérdezett vissza Agnes a bögrét leeresztve.

– Nagyon nagy problémád van? – tisztázta Bridie.

– Nincs problémám.

– Figyelj. Itt állsz, és vodkát vedelsz az utca közepén. Ezzel a kinézettel nem lesz gondod a rokkantsági segéllyel.

– Nektek is van egy bögre vodkátok – mondta sértett hangon Agnes.

Ajkuk barátságtalanul legörbült, miközben megmutatták neki a bögréjüket a narancsszín lámpafényben. A tejes tea hártyás fehérsége látszott mindegyikben.

– Nem, nem, mi pisimeleg teát iszunk – pirított rá Bridie. – Csak te nyakalod úgy a vodkát, mintha csapvíz volna.

Agnes arca vörösen égett. A nők szánakozva, vékony ajakkal mosolyogtak. Pupillájuk a szemhéj alatt feketének látszott a narancsszínű fényben. Agnes belenézett a bögrébe, és ledöntötte a maradék vodkát a torkán.

Bridie fölemelte kezét.

– Figyelj. Csak szép sorjában meg a többi hülyeség. Nekem magamnak is volt egy kis problémám. Hat gyerek meg egy munkanélküli férj? Hidd el nekem, hogy én is ittam. – Szandáljával eltaposta a csikket a porban. – De az emlékezetvesztés kiborított. Nem bírtam elviselni a napnak azt az első öt percét, amikor felébredtem, és azon tűnődtem, ki kinek mit mondott, és melyik rohadékkal verekedtem. Kimentem a konyhába, hogy csináljak egy teát, és mind csak sandítottak rám. Aztán körülnéztem, és az egyiknek monoklija volt. Aztán odamentem a tükörhöz, és nekem is volt, meg minden. – A nők együttérzőn bólogattak. Egyik sem nevetett.

Jinty hozzátette:

– Én odaálltam Dolan boltja elé, és olyan nőkkel beszélgettem a Dallasról, akiket előző este még a hajuknál fogva vonszoltam végig az utcán. – Ökölbe szorította kezét, vékony testét életre keltette a botrány emléke. Aztán a koponyaarcú szemközt álló házára mutatott. – Emlékszetek, amikor Colleen úgy érezte, hogy Isa szemet vetett a nagy Jamesyre?

Bridie cöcögött.

– Az hülyeség volt. Vér szerinti rokonok. Ezt aztán mindig mindenki elfelejti.

– Hát, azt senki se mondta Colleennak. – Jinty Agneshez fordult. – A mi Colleenunk mos’ már nem iszik. Egész jóba’ van a gyermek Jézussal, mindenhova hurcolja a szívében. De azon a hétfő reggelen ivott, egész jól beszittyózott. Elment a postára, és a seggére vert a hétfői pénzének, minden kurva pennyt elköltött, és döntötte magába az italt. A gyerekei nyafogtak, hogy éhesek, de ő megivott minden cseppet. Fog egy nejlonzsákot, föl-alá jár az úton, és összeszedi a kutyaszart. Fehéret, feketét, folyóst és keményet, majdnem színültig tölti a zsákot. Azt’ fogja a zsáknyi kutyaszart, és feltántorog az úton oda. – Jinty a salakdombok felé mutatott. – Fölvesz egy sárga gumikesztyűt, és elkezd hajingálni. Szóval tökre beborítja vele Isa házának elejit. Hajingálta a szart, és azt üvöltözte, hogy a nagy Jamesy bújjon elő onnét, és álljon elé, mint egy férfi.

– És mi történt? – kérdezte Agnes.

– Hát most érek oda. – Jinty csúfondáros pillantást vetett hátra, Colleen kapujára. – Megszórja a helyet kutyaszarral, mérföldekre bűzlött. Ment az ablakokra, ragadt a vakolatra. Úszott benne a ház. Isten a tanúm, hogy nem vagyok oda nagyon Isáért… a férje, amikor leépítették, végkielégítést kapott a bányától, és Isa bingóra költötte, nyert is egy szép summát… de-e az nem járja, hogy valaki, mint egy vadember, szarral dobálja az utcáról.

Bridie fölvette a fonalat.

– Mindegy, kiderült, hogy a nagy Jamesy nem dugta Isát. Dolgozott. Dolgozott! Pont azt csinálta. Szerzett magának egy részidős állást, fémhulladékot szállított, és nem mondhatta el senkinek, mert félt, hogy elveszti a rokkantságit.

Jinty megcsókolta a Szent Kristófját.

– Ez a Colleen itten azt hitte, hogy a férje félredug, közbe’ meg csak próbált keresni egy kis pluszpénzt.

– Hála Istennek az emlékezetvesztésért. – Bridie ünnepélyesen keresztet vetett. – Figyelj. Én tudom, te mér’ iszol. Néha nehéz győzni. Én leálltam az ivással, de ebből azért kell pár mindennap. – Elővett a zsebéből egy gyerekaszpirines fiolát. – Bridie kis segítőtársa.

– Aszpirin? – kérdezte Agnes.

– Nem! – Bridie megnyalta felsőajkát, és közelebb hajolt. – Válium. Ha akarod, próbáld ki. Csak kóstolj bele. Ha többet akarsz, szerzek neked. Jó áron. – Bridie mosolyogva lenyomta és lecsavarta a műanyag fiola kupakját. Két szemet Agnes tenyerébe ejtett, mint valami cukorkát. – Nesze, csak próbáld ki, és Isten hozott Pitheadben.

                                                                                                                 Greskovits Endre fordítása

Douglas Stuartskót-amerikai író. Glasgow-ban született és nőtt föl munkásosztálybeli családban. A londoni Royal College of Arton diplomázott divattervezőként, első könyve, a Shuggie Bain megjelenéséig a divatszakmában dolgozott. 2000 óta New Yorkban él.

Szerdánként összeül a két gyerekkori barát, és műhelyükben közös életművet kalapálnak. Ők, Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba, a Pitymalló Kesely, amely – ahogy mondják – régi korok művein lakmározik. Nem állnak haptákban a tabuk előtt, céljuk a konvenciók feje tetejére állítása, amit most a Hamlearjükkel is bizonyítanak. Ebben a Hamletet vonják össze a Lear királlyal és a Bánk bánnal. A könyvalakban is megjelent mű szerzőpárosának felével, Győrei Zsolttal (jobbra) beszélgettünk.