A Hamlear egy harminc évvel ezelőtti, gimnáziumi ötlet alapján született. Miért épp most készült el belőle a dráma?
Ez a „most” körülbelül három éve kezdődött. Baksa Imre színészbarátommal dolgoztam az általa kitalált Hamletmanen, egy egyszemélyes Hamleten, amelyet elemző kommentárokkal fűszereztem. Imre kiszúrta, hogy Gertrúd helyett néha Gertrudist mondok, én meg bevallottam, hogy íróikremmel, Schlachtovszky Csabával tizennyolc évesen írtunk egy darabot, amelyben a Hamletet összevontuk a Lear királlyal, és ráadásképp a Bánk bánnal. Citáltam is neki belőle, és azon kaptam magam, hogy nagy gyönyörűséggel idézem fel a régi darabunkat. Úgyhogy amikor 2019 nyarán éppen a Magyariné szeretője című regényünk levonatára vártunk, és nem akadt más dolgunk, megpendítettem Csabának, hogy vegyük elő és gondoljuk újra.
Kellett hozzá az egykori kamaszos pimaszság, csokonais diákcsíny, hogy így nyúljanak három ikonikus műhöz és hőshöz?
Nagyon. Épp az volt az egyik aggodalmunk, nehogy most, felnőttfejjel kioktassuk egykori önmagunkat, hogyan is működik egy darab. Inkább igyekeztünk megbecsülni és elevenen hagyni azt a fajta pimaszságot, ami azért hajlamos elpárologni az életkor előrehaladtával, és ehhez adagolni finoman minden, azóta szerzett tapasztalatunkat. Az alapötlet, miszerint Hamlet királyfi problémás viszonya apjával és Lear király legalább ennyire problémás viszonya lányaival párhuzamba állítható, megmaradt. Bánknál, akit annak idején a két királyné névazonossága érdemesített arra, hogy az első részben kvázi Horatióként, a másodikban kvázi Kent grófként lépjen fel, most még erősebben nyomatékosítottuk a Katona-tragédiából vett előtörténetet, néhány szállóigével is megtámogatva. Ezek azért sem lógnak ki, mert Katona a honi Shakespeare-kultusz fellendülésekor írta a darabját. Gondosan elemeztük az akkori darabot, sok motívumra ráerősítettünk, másokat elengedtünk. Sokat segített az a döntés is, hogy az eredetileg prózai szöveget blankversben, jambusban írjuk át. Meglepett, hogy az egykori alapvetés: az emberek közti kapcsolatok kiszolgáltatottsága és szeszélyessége, a viszonzatlan szeretet nyomorúsága mennyire életképes – ezt tettük még groteszkebbé.
Nemcsak összefűzték a három darabot, de mindent át is fordítottak, negatív előjellel láttak el. (Így a két címszereplőt is, akik pedig nemcsak pozitívak, de megszállottan keresik az igazságot.) És bár szükségünk van görbetükörre és a konvenciók felrúgására, ha minden deheroizált lesz, teljes kifosztottságban, akkor mi marad?
A mi játékunknak semmiképp sem az a célja, hogy felülírja az eredeti darabok érvényét. Hamlet, Lear vagy Bánk drámai hősök, és ha a magunk fanyar módján, de mi is drámai hősökké írtuk át őket, akik saját sorsuk és jellemük fogságában hozzák meg sokszor gyarló döntéseiket. Nem paródiát írtunk, csupán kerestük az egyébként általunk nagyon szeretett drámai helyzeteknek ironikusabb emberi vetületét.
A tépelődő igazságkeresés egy ponton túl öncélú, és ezért iróniával kell kezelni?
Ezek a mi esendő hőseink azért bántanak másokat, mert őket is bántották, és ez mély sebeket hagyott bennük. Hamlearben apja apai nemtörődömsége, Bánkban a migránslét kisebbségi érzése. Ott él bennük az a kisszerűség, ami akár együttérzést is indukálhat a nézőben, vagy legalábbis olyan nevetést, amelyben ott bujkál a megértés is, mert kiszolgáltatottságukban kicsit magunkra is ismerhetünk bennük.
Mintha az, hogy itt tart a társadalmuk – viszályok, korrupciók közepette –, tényleg a legkisebb egységből, a családból generálódna.
Igen, hangsúlyozottan családi drámát, drámákat írtunk meg. A család, a házasság a kiindulásul választott darabokban is fontos konfliktusok forrása, ott is a család közegében zajlanak a tragédiák, általában a királyi udvarok zárt, belterjes világában.
Mégiscsak a fejétől bűzlik a hal… A vezető réteg lelki sérüléseit, problémás viszonyait és hatalomvágyát rendesen tükrözi és megszenvedi a társadalom.
A hatalomvágy a klasszikus tragédiák megkerülhetetlen motivációja. A Hamlear is követi ezt a hagyományt, beszél hatalomról, politikai furkálódásról, intrikáról, és persze arról is, milyen mélyen sebzett emberek kerülhetnek döntési pozícióba, és milyen nagy kérdések dőlhetnek el apró, egyéni defektusok mentén. A Hamlearben ezt az említett szülő-gyermek viszonnyal kapcsoltuk össze, ami sokszor tűnik nehéznek, olykor reménytelennek – ezt akartuk kiélezni és maivá tenni.
A Hamlet egyik izgalmas kérdésének érzem a királyfi viszonyát az apjához, a feltétlen elfogadást és alárendelődést vele szemben. Eszébe sem jut, hogy kiálljon magáért, hogy azt mondja a szellemnek: „Ezt nem várhatod el tőlem, nekem is van egy saját életem, ami nem kizárólag arra szolgál, hogy érted bosszút álljak.” Épp ez az állandó megfelelés indítja el egy olyan úton, ami egyrészt az uralkodónak, másrészt neki mint trónörökösnek a halálához és a független Dánia összeomlásához vezet. A mi Hamlearünk nem rendül meg a „Ha szeretted édes atyádat valaha” mondattól, mert már gyerekkora óta ilyeneket hall, hogy „Ha szereted édes atyádat valaha, edd meg, gyerünk, a főzeléket, ha szeretted édes atyádat valaha, mossál fogat a marcifánk után”, és már a falnak megy tőlük. Nem fél a hálátlan fiú szerepétől, apjánál jobb apa szeretne lenni, és ez megint nem könnyű vállalás.
Egy erős magyarságkép is kirajzolódik Bánk bán révén: eszerint a magyar nemcsak bugris, önző alak, de jól is helyezkedik, ügyeskedik, a jég hátán is megél, és gyakorlatilag elpusztíthatatlan.
Nem akartunk a hamis nemzeti büszkeség csapdájába esni, ezért, amikor valamilyen irányba el kellett vinni ezt az idegen udvarba betévedt magyar főurat, egyáltalán nem féltünk ettől az iránytól. Bánk elzavarhatatlanul, saját jelentőségét állandóan túlértékelve van jelen. Elég gátlástalan és pragmatikus ahhoz, hogy talpon maradjon, de diadala korántsem hősiességéből, inkább minden alkalmazkodásra kész, kicsinyes csökönyösségéből következik. Fintor ez saját magunkra, persze, de Bánk mindenestül olyan közegben jelenik meg, ahol senki sem különb nála.
Volt már ősbemutatója is a darabnak a Gyulai Várszínház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház koprodukciójában. Melyik irányba mozdult inkább el: a Monty Python-os abszurd, a groteszk, a bohózat vagy a szatíra felé?
Őze Áron érzékeny, jó ritmusú rendezése széles skálán fogalmazza meg a darab felkínálta helyzeteket: helyenként bohózat, helyenként abszurd – a nézőnek hol a hasa fáj a nevetéstől, hol a szíve. Ez pedig nagyon a kedvünk szerint történik. Nem röstelljük, hogy szeretünk nevettetni, de azt még jobban szeretjük, ha kicsit kozmás ez a nevetés, a sok viszonzatlan szeretet és egymás mellett elbeszélés okán. A színészek szeretik a darabot és remekelnek is benne, és ezt nagyon jó látni.
És a nézők mennyire fogékonyak az ikonok, a kanonizált művek és a hősök földre rántására?
A paródia egyidős azzal, amit parodizál. Az első vígeposzt, a Békaegérharcot sokan Homérosznak tulajdonítják. A nagyszerűség fonákja: a kisszerűség éppoly emberi vonás, ezért a komikum is bőven adhat alkalmat a tragikus ábrázolásra, ha hajlandók vagyunk keserédes iróniával szemlélni magunkat.
Érezhető, hogy maguk is igen jól mulattak a Hamlear írása közben.
Felette jól. Ketten, ennyire régen és finoman egymásra hangolva, igazán jó kaland írni, az egymást inspiráló ötletek élvezetessé és dinamikussá teszik a közös munkát is. Szerintem addig érdemes írni, amíg az ember jól érzi magát ott, ahová a mesélőkedve ragadta – ennek pedig évtizedek óta nem tapasztaljuk a fogyatkozását.
