A kormány nemrégiben néhány erőtlen intézkedést vezetett be a járvány elleni küzdelem jegyében, egy aprócska tényt azonban elfelejtett. Mégpedig azt, hogy az erkölcsi felelősség a védekezésben nem megosztható. Nincs olyan, hogy az oltás elrendelésének delegálása a munkaadóhoz, mert az emberek életéért, egészségéért, jóllétéért az állam, a kormány a felelős.
Már ha azok maguk is akarják. Mert vannak, akiknek a gyomra nem veszi be, amit a maszk- és oltáspártoló szakemberek ajánlanak, és a közösségi oldalakon kifejtett véleményükkel méltán pályázhatnak egy „Hogyan gyalázkodjunk járvány idején?”című kézikönyvbe való bekerülésre. Őket nehéz meggyőzni a kötelező oltás szükségességéről.
A tudósítások kiemelik, hogy a súlyos állapotú betegek, a lélegeztető gépre kerülők az oltatlanok, a maszkot nem viselők csoportjából kerültek ki. Nekik az intenzív osztályon már egy egészen másfajta eszköz, az orvosi maszk és a légcsőbe levezetett tubus okoz gondot. Erre bizony nem számítanak az oltásellenzők, a maszktagadók.
A védekezést ellenző csoport retorikájából, mi több, az egész társadalom valóságérzékeléséből kimarad, hogy talán azzal is kellene foglalkozni, mi történik az emberrel a kórházban, ha állapota elér arra a pontra: lélegeztető gépre teszik. Ez a kérdés tabuvá vált, a kormány titkosította. Alkalmazta a primitív kultúrák rossz szellemeket elűző szertartását, miszerint amiről nem beszélünk, az nincs is.
A médiában közben megdöbbentő képek és videók jelennek meg a romániai kórházakban uralkodó állapotokról. Arról, mi történik, ha az ember nem kap levegőt. Talán a maszktagadókat lassan érdekelhetné, mit is jelent az igazságos ellátáshoz való jog és az a tény, hogy ha nincs ápoló és orvos, abba az emberek belehalnak. És mire való a jog a tájékoztatáshoz, az ember méltóságának tiszteletben tartásához, az önrendelkezés érvényesítéshez? Mindez akkor jön be a képbe, amikor a levegőért küzdő beteg a heroikus ellátás csúcsán a lélegeztető gépre kerül.
Vannak országok, ahol lehetőséget adnak az embereknek arra, hogy még önrendelkezésre képes állapotukban felkészüljenek mindenre, ami az intenzív kezelés közben érheti őket. Úgy tűnik, hogy a védelmi szabályokat elszabotálókat kicsit sem nem érdekli, milyen jelentősége van az orvosi kezelésben az élet és a halál felőli döntéseket szabályozó jognyilatkozatoknak. Mert ha valaki nem védekezik, akkor legalább gondolkodjon ezen!
Ezen írásba foglalt dokumentumokban a beteg megnevezheti a helyettesítő döntéshozót; rendelkezhet az újraélesztés elhagyásáról vagy az életfenntartó kezelés alkalmazásáról. Az angolszász országokban ismert az írott „élő végrendelet”, amikor valaki tanúk előtt nyilatkozik arról, hogy döntésképtelen állapotában (pl. eszméletlenség) vegyék figyelembe tiszta tudattal hozott döntését. Például, hogy ha olyan helyzetbe kerül, amikor nem várható az állapotában az észszerűség határain belül az emberi élethez méltó javulás, hagyják meghalni.
Magyarországon az 1997. évi egészségügyi törvény Az egészségügyi ellátás visszautasításának joga című fejezete és az ennek részletes szabályiról szóló 1998-as kormányrendelet ebben az irányadó. E szabályozások szerint annak, aki képes önrendelkezési jogát gyakorolni, lehetősége van az orvosi beavatkozások felől rendelkezni.
Eljöhet az idő, amikor az orvosok a bioetikai szabályok szerint bevonják a beteget vagy/és a családtagokat az életvégi döntések előzetes megbeszélésébe. Hiszen a beteg ismeri a legjobban a saját értékeit és céljait, így joga van az életét érintő döntéseket hozni. Ezért lenne szükséges időben ismerni az életfenntartó kezelés dilemmáit. Mikor és mire használják a covidos betegek terápiájában? Ki döntsön életről, halálról? Tudni kellene, van-e elég orvos, ápoló, ágy, oxigén, ha csak az ember békében akar meghalni - vagy életben maradni. Vagy legalábbis felelősen kellene dönteni mindezek előtt a maszk viseléséről, az oltás felvételéről - még időben.
Ami most az intenzív osztályokon történik, azt sugallja, hogy a döntés folyamatát - kivéve a rapid, azonnali, nem várt sürgősségi ellátást, ahol az orvos dönt - már jóval korábban meg kellene kezdeni, mint ahogy az szükségessé válik. Ezért javasolják a bioetikusok, hogy az embereket tájékoztatni kellene arról, mi vár rájuk a kórházban, milyen lehetőségeik vannak a kezeléssel kapcsolatban. Legyen ott is döntéshozatali képesség és tájékozott belegyezés. Ne csak a maszkviselésnél legyen meg az autonóm döntés lehetősége.
Az önrendelkezésre hivatkozó maszktagadóknak, a járványhelyzetet negligálóknak pont ezen a ponton kellene erőfeszítéseket tenniük. Segíteni, hogy legyen párbeszéd az orvosok, ápolók és a társadalom között. Valósuljanak meg a tájékozott beleegyezés elemei: a hiteles tájékoztatás, az információk megértése, a döntési képesség gyakorlása. Lehet, ugyanolyan erővel kellene küzdeniük, hogy megismerhessék, véleményezzék a maguk sajátos szempontjai szerint az „Etikai megfontolások az orvosi erőforrások elosztásához COVID-19-pandémia idején Magyarországon” (MOK, 2020) című ajánlást, mint ahogy küzdenek az oltás, a maszk ellen.
Ezen ajánlásról a társadalomnak fogalma sincs. Mint ahogy azokról a drámai esetekről sem, amelyekkel naponta találkoznak a magyar ápolók, orvosok a covid intenzív osztályokon. Amikor az orvosnak a helyzet megértésére teljesen képtelen, felkészületlen beteget és családtagjait kell tájékoztatni és bevonni az életvégi elhatározásba.
Pedig a dilemma egyre közelebb kerül azokhoz, akik nem védekeznek. Jobb lenne mindezt megfontolni. Mert nem mindegy, hogy a maszkviselés, az oltás felvétele vagy a lélegeztetés elfogadása, visszautasítása között kell választani. Bár mindegyik esetben nagy a tét.