November tizennegyedike nagy nap a könnyűnek nevezett zene történetében: ekkor közölt először slágerlistát a New Musical Express. A lap munkatársai húsz brit lemezboltot kértek fel 1952 őszén, hogy állítsák össze a tizenkét legkedveltebb dal lajstromát. Az összegzést a nyolcadik oldalán jelentette meg az újság, a bestsellerek pedig így következtek egymás után: 1. Here in My Heart (előadó: Al Martino), 2. You Belong to Me (Jo Stafford), 3. Somewhere Along the Way (Nat King Cole), 4. Isle of Innisfree (Bing Crosby), 5. Feet Up (Guy Mitchell), 6. Half As Much (Rosemary Clooney), 7. Forget Me Not (Vera Lynn), 8. Sugar Bush (Doris Day, Frankie Lane), 9. Blue Tango (Ray Martin), 10. Auf Wiedersehen (Vera Lynn), 11. Cowpunchers's Cantata (Max Bygraves) és Because You're Mine (Mario Lanza), 12. Walkin' My Baby Back Home (Johnnie Ray).
Két évvel később már húszas listát tett közzé az NME, amelyet Maurice Kinn ezer fontért vásárolt meg, és új formájában 1952. március 7-én dobta piacra először. (Azelőtt – 1946-tól – Musical Expressként látott napvilágot az orgánum.) Kinn először azzal dobott nagyot, hogy rávette a Radio Luxembourgot, használja a New Musical Express listáit. A másik mérföldköves újítás az NME Awards ceremónia volt, amelyet először a londoni Royal Albert Hallban rendeztek meg 1953-ban. Az első évben öt, a másodikban már tizenhat kategóriában hirdettek győztest. A legtöbbször – egyaránt huszonhatszor – Elvis Presley és John Peel nyert; utóbbi producer, lemezlovas, újságíró-rádióriporter, a BBC1 legendás alakja volt 1967-től 2004-ben bekövetkezett haláláig. Cliff Richard huszonegyszer, a Beatles nyolcszor kapott díjat, de a mesés liverpooli négyes tagjai egy évtizedig sem készítettek lemezeket közösen.
A hetilap Andy Grey főszerkesztése (1957–1972) idején, 1966 első felében jutott a csúcsra: ekkor 306 881-es példányszámot ért el. Hatvanhat első címlapján Herb Alpert, Fontella Bass, Spencer Davis, Ken Dodd, Gene Pitney, Otis Redding, valamint Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Tich virított. Abban az évben már 30-as lista készült, a januári első első a Spencer Davis Group Keep on Runningja volt. Azokról az időkről így írt a svéd Aftonbladet: „A szerelmes fiatal lélek számára a magazin a legjobb napjaiban fontosabbnak tetszett, mint maga az élet.”
A hatvanas évek Top Tenje ekképpen festett: 1. A Day in the Life (Beatles, 1967), 2. Be My Baby (Ronettes, 1963), 3. Good Vibrations (Beach Boys, 1966), 4. All Along the Watchtower (Jimi Hendrix, 1968), 5. Leader of the Pack (Shangri-Las, 1965), 6. I'm Waiting for the Man (Velvet Underground, 1967), 7. Sympathy for the Devil (Rolling Stones, 1968), 8. Suspicious Minds (Elvis Presley, 1969), 9. Like a Rolling Stone (Bob Dylan, 1965), 10. I Heard It Through the Grapevine (Marvin Gaye, 1968).
Az utolsó – szám szerint – hatvanas évben a december végi listavezető Rolf Harris Two Little Boys című szomorú katonadala volt, 1970 januárjában ezt váltotta fel a Reflections a Marmalade-től. Az idő tájt idehaza a Gemini a brit lapból élt, mert a szólógitáros Kékes Zoltán járatni kezdte az újságot, és annak slágerlistája alapján újította meg repertoárját minden héten a zenekar. Akkora készlet kerekedett, hogy a Budai Ifjúsági Parkban tizenkét órás koncertet is tartott az együttes a hatvanas évek legnagyobb nemzetközi rock- és beatsikereiből. Az újságnak az „azok a szép napok” idején már-már „vallási” követői voltak, de a század vége felé hiába indult online verzió, majd történt meg az egyesülés a Melody Makerrel az ezredfordulón, 2012-ben 27 650-ra csökkent a példányszám. Két esztendővel később csupán 15 830 darab kelt el, noha akkor már ingyen adták. Miként a korabeli sajtó megállapította: „A lázadók elvesztek, a számtan nyert.” A Guardian 2018-ban egyrészt azt írta, hogy „a New Musical Expressnek megannyi aranykora volt”, másrészt leszögezte: „A lap immár jelentéktelen árnyéka önmagának.”
Az év március 9-én jelent meg az utolsó nyomtatott példány. Ám az újság a szívekben maradt. Tovább, mint a Here in My Heart, amely pedig nem kevesebb, mint kilenc hétig vezette az úttörő listát.
