Amióta a magyar labdarúgó-válogatott legutóbb vigaszág és kiskapuk nélkül, egyenes ágon bejutott az Európa-, illetve a világbajnokság mezőnyébe – ez az Eb esetében 1972, a vb-ében 1986 –, huszonegy selejtezősorozaton vett részt. Háromszor volt második, hatszor harmadik, egyszer hatodik, és jellemzően – tizenegyszer – a negyedik helyen kötött ki. Kizárólag a vb-selejtezőket tekintve egy második, három harmadik és öt negyedik helyezés a mérlege.
Azaz megint sikerült hozni a rém gyenge közkeletűt.
Az utóbbi tíz esztendő kvalifikációs szériái azért különböznek a korábbiaktól. Nem az eredmény tekintetében, hanem abban, hogy 2011 óta soha nem látott lémennyiség ömlött a hazai labdarúgásba. A vb-selejtezőket illetően ezt úgy sikerült hasznosítani, hogy a 2014-es világbajnokság castingján 8-1-es rekordvereség érte a csapatot Hollandiában; a 2018-as torna válogatásán Andorra óriásai sújtottak le hazánk törpéire (1-0); az idén pedig Albánia kolosszusai döngölték a földbe – itt is, ott is – a válogatottat.
Marco Rossi a lengyelek elleni, tét nélküli találkozó után azt mondta a szkipetár dupláról: „Ez a blama a mai napig lelkiismeret-furdalást jelent a számomra. S emiatt nem lehetünk teljesen elégedettek a selejtezősorozatban nyújtott teljesítményünkkel.”
Mi az hogy teljesen? Részben talán elégedettek lehetünk? Vagy már az is tétel, hogy megelőztük Andorra és San Marino legjobbjait? Ez csupán felvetés, az viszont tény: esély a továbbjutásra még véletlenül sem volt. Az ezer milliárdos bónusz ellenére sem. Varsót hagyjuk, mert a nemzeti együttműködés kényszere előtt, 2009-ben átéltünk már hasonlót. A selejtezők utolsó fordulóját megelőzően akkor is elrendeződött már minden, és a címeres mezes együttes 1-0-ra nyert Koppenhágában a dánok ellen. Ezzel együtt maradt a negyedik helyen, igaz, Albánia legjobbjait kilenc ponttal megelőzte. Azért az nehezebb csoport volt a dánokon kívül a portugálokkal és a svédekkel. A tizenkét évvel ezelőtti, szintén sanyarú sorsú csapat összekapart tizenhat pontot. A mostani meg tizenhetet, jóval gyengébb mezőnyben.
A legfájóbb, hogy még a térségünkben is a „futottak” még kategóriába tartozunk, hiszen Horvátország és Szerbia csoportelső, Lengyelország, Oroszország és – figyelem! – Észak-Macedónia második, Ausztria, Románia, Szlovákia harmadik lett, s amikor e sorokat írom, még nem tudható, hogy Csehország másodikként vagy harmadikként végez, s hogy Bosznia-Hercegovina és Ukrajna közül melyik zár harmadikként, illetve negyedikként. Az biztos: a régió tíz országának válogatottja szerepelt jobban hazánk együttesénél, jóllehet az állami ráfordítások tekintetében alighanem Magyarország a közép-kelet-európai zóna legjobban eleresztett nemzete.
Az elherdált zsozsó, a teljes mozdulatlanság újabban a jobboldali orgánumok tűrőképességét is kikezdte. Noha korábban mesterfokon ment a fényezés, immár a politúrlovagok is unják a banánt. A Magyar Nemzet azt jelentette Varsóból: „A magyar labdarúgó-válogatott megállta a helyét, de a 2-1-es győzelem inkább csak szépségtapasz, kedélyjavító részsiker. A vb-selejtezők végeredménye, a negyedik helyezés összességében kudarc.” Az Origo pedig leszögezte: „Az, hogy kilenc labdarúgó vb-t rendezzenek meg a magyar válogatott nélkül, tényleg rettenetes érzés.” E hírportál az albánoktól elszenvedett hazai vereség után még azt fejtegette: „Marco Rossi számára ez a meccs óriási kudarc. Nehéz elfogadni a kapitány magyarázatát, hogy a rendelkezésére álló játékosokból csak ennyi hozható ki.”
Pedig jöhetne ide Pep Guardiola is, megbukna hamar. Végtelen derűjét már csak az MLSZ őrzi. A Kánaán, pardon, a Kánai úti székházból származik ez a nyakatekert összegzés: „Bár sok bírálatot kapnak a stadionépítések, és többen sokallják az erre költött állami pénzt, el kell mondani, hogy ami tíz év alatt pályaépítésre ment, azt a megelőző negyven évben kellett volna erre a célra elkölteni. Ám ez elmaradt, ezért került most ilyen sokba a felzárkózás.”
Ugyan milyen felzárkózás?
A magyar klubfutballnak a Konferencialiga is bevehetetlen. A válogatott a varsói „barátságoson” felülmúlt lengyeleken kívül csak Andorra, Ciprus és San Marino töpörtyűit tudta legyőzni az idén. De hát a huszonegyedik század magyar labdarúgása is csöppség.
A tökmagos színvonal pedig véletlenül sem tévesztendő össze a tök magossal.
