A csomagmegőrző részleget egy unottnak tűnő, fejhallgatós kamaszlány felügyeli. Elizabeth megmutatja neki a kulcsát, ahogy Joyce-szal elhaladnak mellette, a lány pedig bólintva továbbengedi őket.
– Szerintem nem lenne szabad fejhallgatót viselnie – jegyzi meg Elizabeth. – Így semmit se vesz észre.
Joyce egyetértőn bólint.
– De a haja gyönyörű.
A csomagmegőrző öt sorból áll, minden sorban három szekrény van egymásra tornyozva a padlótól a plafonig. Ütött-kopott, kék színű ajtók szürke acélkeretben. Elizabeth az ötödik sorhoz vezeti Joyce-t, és elindulnak rajta.
– Remélem, hogy valamelyik középső szekrény lesz, és nem kell se lehajolnunk, se nyújtózkodnunk – szólal meg Joyce.
Elizabeth megtorpan.
– Szerencséd van, Joyce. Az 531-es szekrény középen van.
Mindketten szemügyre veszik a szekrényt. Dőlt fehér számok jelzik az 531-es számot a kék ajtón. Elizabeth előveszi a kulcsot a tárcájából. Kicsi, törékenynek látszó kulcs, a szekrényt nem lenne nehéz feltörni. Nem valószínű, hogy a recepción ülő lány bárkit is megállítana. Hogy pont egy ilyen helyen rejtsen el valaki húszmillió fontot!
– Próba-szerencse – mondja Elizabeth, és becsúsztatja a kulcsot a zárba. Mivel nem akar elfordulni, kihúzza, és újra megpróbálja. De megint beakad, mire fejcsóválva leguggol, és egészen közel hajol a kulcslyukhoz.
– Biztosan megsérült a zár. Kérek egy hajtűt, Joyce.
Joyce beletúr a táskájába, és előhúz belőle egy hajtűt. Elizabeth nagyon óvatosan bedugja, majd elfordítja, és még beljebb tolja. A fémajtó kipattan, hogy Elizabeth és Joyce előtt feltáruljon Douglas Middlemiss sorsa.
A nagy semmi.
Ez így nem teljesen igaz. Három szürke fal és egy otthagyott csipszeszacskó. A gyémántoknak nyoma sincs.
Elizabeth Joyce-ra néz, Joyce pedig Elizabethre. Egy pillanatra egyikük sem szólal meg.
– Üres – böki ki Joyce.
– Bizonyos mértékig – teszi hozzá Elizabeth, kihúzva a csipszeszacskót.
– Ez jó hír vagy rossz? – kérdezi Joyce.
– Nos, az biztos, hogy valamit megtudtunk – feleli Elizabeth. – Majd idővel kiderül, hogy jó-e vagy rossz. Joyce, kérlek, tedd el ezt a csipszeszacskót a táskádba!
Joyce engedelmesen félbehajtja a zacskót és beteszi a táskájába. Elizabeth visszacsukja a szekrényajtót, és még egyszer bedugja a zárba a hajtűt. Addig csavargatja, amíg a zár egy nem túl meggyőző kattanással be nem záródik.
Joyce-szal az élen elhagyják a csomagmegőrzők sorait, és távozáskor odabiccentenek a bejáratnál ülő lánynak.
– Elnézést! – szól utánuk a lány, mire Joyce és Elizabeth hátrafordulnak, a lány pedig leveszi a fejhallgatóját. – Hadd mondjak pár dolgot. Először is, semmi sem szól a fejhallgatóból. Csak azért viselem, mert a Costa üzletvezetője így nem fog idejönni hozzám, és bepróbálkozni nálam, ha azt hiszi, hogy valamit hallgatok.
– Ez esetben elnézést – mondja neki Elizabeth. – Mi lenne a következő?
A lány erre Joyce-ra néz.
– Csak szeretném megköszönni, hogy megdicsérte a hajam. Először vágattam le a hajam a szakításom óta, úgyhogy nagyon feldobta vele a napomat, hölgyem.
Joyce elmosolyodik.
– Kedvesem, nekem elhiheti, hogy bőven akad még hal a tengerben.
A lány visszamosolyog rá, és a csomagmegőrzők felé billenti a fejét.
– Remélem, megtalálták, amit kerestek.
– Nos, igen is meg nem is – válaszolja Joyce, a lány pedig visszateszi a fejére fejhallgatót.
Miután elhagyják az állomást, Elizabeth üzenetet küld valakinek, és elindul az állomás mögötti mellékutcák sűrűjébe. Joyce-nak fogalma sincs, merre tartanak, de valahova biztosan, mivel Elizabeth határozottan vezeti Fairhaven mellékutcáin.
Az egyik sarkon balra fordulnak, majd egy szűk gyalogúton haladnak tovább. Vajon a rendőrség felé tartanak? Minek tartanának a rendőrségre? Hogy odaadják Chrisnek és Donnának a csipszeszacskót? Joyce ritkán kérdőjelezi meg Elizabeth cselekedeteit, de egyszer eljön az a nap, amikor mellényúl, nem? Lehet, hogy ez az a nap?
Átvágnak egy kis parkon. Az egyik mászókán gyerekek próbálják magukra vonni a mobiltelefonjukat bámuló szüleik figyelmét. Igen, egészen biztosan a rendőrségre tartanak. Joyce próbálja felidézni, vajon volt-e ott mosdó. Csak kell lennie, nem? De mi van, ha csak a rabok vehetik igénybe?
Joyce hamarosan meglátja a távolban a rendőrőrs épületét és a kőlépcsőkön csücsülő Donnát. Szóval neki küldött Elizabeth üzenetet.
Donna felemelkedik, ahogy meglátja Elizabethet és Joyce-t. Átöleli Joyce-t, Elizabeth viszont elhessegeti.
– Jó napot, kedvesem! Nincs időnk ölelkezni. Elhozta a lámpát?
Donna előrenyújtja a kezét, amiben egy kis tollnak látszó tárgy van.
– Ez mire való? – kérdezi Joyce.
– Elővennéd a zacskót a táskádból? – fordul Elizabeth Joyce felé.
Joyce biztos volt benne. Tudta, Elizabeth nem kérné, hogy tegyen el egy üres csipszeszacskót a táskájába anélkül, hogy jó oka lenne rá. Kiveszi és odaadja Elizabethnek, aki feltépi a szélét, hogy látni lehessen a belső fóliát. Az egyik lépcsőfokon lesimítja a zacskót. Joyce értetlen arcot vág, ezért Elizabeth elmagyarázza.
– Ez a titkosügynökök bevett trükkje, Joyce. Ha Douglas azt akarta volna, hogy a szekrény üres legyen, üresen hagyta volna. De nem volt üres.
Donna megmutatja Joyce-nak a lámpát.
– Ez egy infravörös lámpa. Akkor használtam, amikor annak idején találtunk pár lopott biciklit. Néha a tulajdonosuk megjelölte őket valami láthatatlan tintával, amit csak infravörös fénynél lehet látni.
– De hála nekünk, Donnának többé már nem kell lopott bicikliket keresgélnie – jegyzi meg Elizabeth.
– Amit jó párszor meg is köszöntem maguknak – mondja erre Donna.
– Most már gyilkossági ügyekben nyomoz – folytatja Elizabeth.
– Úgy gondolja, Elizabeth, a hálám jeléül állok itt az őrs lépcsőjén, hogy segítsek két idős hölgynek infravörös lámpával megvilágítani egy csipszeszacskót?
– Kedvesem, tudja jól, mennyire elismerjük a képességeit. Akkor hát lássunk munkához!
– Két idős hölgy – kuncog Joyce. – Ezt mindig olyan viccesnek találom.
Donna letérdel, és bekapcsolja a lámpát. Joyce-ban is felmerül, hogy letérdeljen, de hatvanöt felett letérdelni hiú ábránd, ezért inkább a magasabban álló lépcsőfokra ül. Elizabeth viszont letérdel. Tényleg semmi nincs, amire ne lenne képes?
A vörös fény megvilágítja a fóliát, és Joyce meglátja a zacskóra írt betűket. Tisztán látszik, hogy egy mondat szerepel a zacskón.
– Mi jön még, Douglas? – sóhajt fel Elizabeth.
Donna a zacskó jobb felső sarkába világít, és olvasni kezdi az elé táruló szavakat.
– Elizabeth drágám…
– Ne drágámozz itt nekem! – motyogja Elizabeth.
– Elizabeth, drágám, mindketten tudjuk, hogy a dolgok soha nem ott vannak, ahol először keressük őket. Ez csupán extra óvintézkedés volt a részemről, ha esetleg valaki más találná meg a levelet. De, ugye, tudod, hol vannak a gyémántok? Tudnod kell, ha jól belegondolsz. – Donna abbahagyja az olvasást, és Elizabeth felé forul.
– Ennyi? – kérdezi tőle Elizabeth.
– Nos, még annyi áll itt, hogy „A te szeretett Douglased” és három puszi – feleli Donna. – De meg akartam kímélni magam a cöccögéstől, azért nem olvastam fel.
Elizabeth felemelkedik, és felsegíti Joyce-t.
– Szóval még mindig nem tudjuk, hogy Douglas életben van-e vagy meghalt – szólal meg Joyce.
– Attól tartok, nem.
– De azt írja, hogy maga tudja, hol vannak a gyémántok – jegyzi meg Donna.
– Nos, ha azt írja, hogy tudom, akkor ezek szerint tudom. Lesz min gondolkodnom – mondja erre Elizabeth.
Ha már a gondolkodásról van szó, valami nem hagyja nyugodni Joyce-t, de eddig nem tett róla említést. Soha nem volt kém, szóval honnan tudhatná? Lehet, hogy butaság az egész. De hát kék az ég, zöld a fű, két olyan ember társaságában van, akik a kedvenc barátai közé tartoznak, úgyhogy mi baj történhetne?
– Te nem találtad különösnek, hogy a zár sérült volt? – veti fel Joyce.
– Milyen értelemben? – kérdezi Elizabeth.
– Nos, Douglas neked adta oda a kulcsot, tehát a zár feltehetően még jó volt, amikor bezárta. És azóta senki sem járt ott. Akkor hogyan sérült meg a zár?
– Ez nagyon jó kérdés – szólal meg Donna, és Joyce arca felragyog.
– Valóban nagyon jó kérdés – teszi hozzá Elizabeth.
Még jobb! Milyen csodás ez a nap, gondolja Joyce.
– Donna, van kamera a csomagmegőrzőben – folytatja Elizabeth. – Lenne mód arra, hogy megszerezze a felvételt? Csak az elmúlt hétről.
– Meg tudom szerezni, de kizárt, hogy végignézzem egy csomagmegőrző biztonsági kamerájának egyheti felvételeit, csak mert Joyce-nak van egy megérzése. Kérem, ne sértődjön meg rajta, Joyce.
– Ó, én soha nem szoktam megsértődni. Nem éri meg a fáradságot – válaszolja Joyce.
– Kérem, szerezze meg, Donna, mert Ibrahimnak most rengeteg szabadideje van. És imádja hasznossá tenni magát.
– Rendben, meglátom, mit tehetek. De ha van bármi módja, hogy belefolyjunk a nyomozásba, ugye, megígéri, hogy elintézi nekünk?
– Úgy vélem, ez méltányosan hangzik – válaszolja Elizabeth. – Van bármi híre Ryan Bairdről?
– Jövő héten áll bíróság elé. Majd szólok.
– És van valami klassz ügyük mostanság?
– Megfigyelünk egy helyi drogdílert. Connie Johnsont. Kellemetlen egy alak.
– Ez gyakorta megesik – mondja erre Elizabeth. – Ha jól sejtem, ma este viszontlátjuk egymást.
– Már nagyon várom – jegyzi meg Donna.
– Van bármi, amit tudnunk kellene Patrice-ről, mielőtt találkozunk vele? – kérdezi Elizabeth.
– Nincs vele gáz. Nekem egy kicsit anyukás.
Joyce az órájára pillant. Maradt még egy órájuk a minibusz indulásáig, úgyhogy belefér egy mandulalisztes brownie meg egy csésze tea. Ez is egy olyan nap volt, amikor minden klappol. Lehet, hogy vennie kellene egy kaparós sorsjegyet.
Orosz Anna fordítása
