- Böszörményi Márton: Találkozás Rotkóval

Fél órával korábban érkeztem, ezért kértem magamnak egy sört és egy kávét. Tudtam, hogy Rotkó a megbeszélt időpont után fog beesni, úgyhogy még a könyvemet is elővehettem. Nem igazán tudtam olvasni, túl nagy volt a zaj, sokan járnak mostanában erre a helyre, de azért rendületlenül lapozgattam, néztem a betűket, de nem fogtam fel semmit. Műtőasztaloknál ültünk, a pincérek fehér köpenyben voltak, a székek kényelmetlen, várótermi selejtek. Néhányan infúziót kértek, a gyerekek játszhattak a szikékkel. Elraktam a könyvemet, vissza a táskámban, és közben megfordult a fejemben, hogy ez nem is a valóság. Mármint, egyre inkább fertőtlenítő szaga lett a helynek, hallottam a gépek sípolását, a mellettem lévő asztalnál pedig kivették egy férfi vakbelét. Vagyis, nem. Nyilván nem. A könyv a kezemben volt, a táskám fölé görnyedtem, a fehér köpenyes pincérfiú megkérdezte, hogy kérek-e még valamit. Azt mondtam, hogy most már megvárom a barátomat. Felegyenesedtem, megittam a cukrot a kávém aljáról. Végighúztam a tenyeremet az arcom előtt, mintha letörölném az izzadságot, pedig nem izzadtam, inkább fáztam, inkább a hideg rázott, inkább hideg verejték volt, amit le tudtam volna törölni magamról, de még csak az sem, csak egy mozdulat, egy gesztus, hogy történjen valami, hogy csináljak valamit, és mire a végére érek, mire befejezem, addigra változzon valami körülöttem. Egyedül ültem, előttem üres kávéscsésze, a korsómat már elvitte a pincér. Mellettem egy férfi a hasát fogta, korábban azt hittem, hogy kivették a vakbelét, de csak nevetett, vagy ilyesmi. A másik asztalnál, a másik oldalamon egy házaspár ült. Ősz hajú nő és kopasz férfi. A férfi arcának bal oldalán, amit láttam, egy sebhely húzódott. Olyan volt az alakja, mint egy szökőkútnak. Ránéztem a pincérre, aki most ment el negyedszer az asztalom előtt, és meg akartam tőle kérdezni, hogy miért néz ki úgy a sebhely, mint egy szökőkút. Nem is merem megkérdezni, gondoltam. És az nem is egy szökőkút, gondoltam, hanem a vízsugár alakja, ahogy kilövell a slagból, amikor a szüleid házában megnyitod a kerti csapot, mert meg akarod locsolni a növényeket, de arra nem gondolsz, hogy a slag végét meg kéne fognod, ezért a viznyomástól elszabadul, saját életre kel, és megemelkedik, mint egy kígyó, és a víz meg spriccel belőle szerteszét, és tiszta víz lesz a ház fala, meg az ablakok, és odarohansz, elkapod, próbálod a megfelelő irányba állítani, de már te is csuromvizes vagy, és közben jönnek a szúnyogok, a slag közepe meg beakad egy karóba vagy mi a picsába, valami cövekbe, ami valamiért ott áll a bokrok között, és csak rángatod a slagot, de nem jön, úgyhogy visszalépsz, közben magadra irányítod a vizet, és folyik minden rád, fröcsköl bele az arcodba, aztán áthúzod azon a kurva karón a slagot, és végre mehetsz locsolni, a nyakadon már százasával a szúnyogok, végre te irányítasz, a víz a virágokra megy, és pont ilyen alakja volt annak a sebhelynek, amit csak egy pillanatra láttam, mert a férfi felállt, felállt az ősz hajú nő is, és elmentek. Nem tudom, mikor fizettek, azt nem láttam. A pincért kerestem a tekintetemmel, akartam kérni még egy sört, de hirtelen megjelent Rotkó az asztalnál. A semmiből. Az egyik pillanatban még nem volt ott senki, a másikban meg már ott ült, hátradőlt a székén, lába keresztben, csíkos pólóban, arcán borosta, nagyjából egyhetes, szemüvege, kerek szemüvege az orrán, egyik keze a haját túrja, mintha egy könyvben lapozgatna, mint én az imént, a másikkal az asztal szélén dobol, ütemtelenül, de mégis lelkesítően, mintha csatára készülne, mintha arra akarna engem is invitálni, készíteni, behergelni, és már mondja is, hogy rendeljünk, hogy na most, most már kezdjük el, nem azért jöttünk, hogy, hanem, és én csak pislogok, felpillantok, mármint Rotkó fölé, keresem a fehér köpenyes pincért, aki most nincs sehol, úgyhogy lesütöm a szemem, és arra gondolok, hogy ez nem a valóság, hanem az a pillanat, amikor három nappal ezelőtt megbeszéltük Rotkóval telefonon, hogy most itt fogunk találkozni. Felhívott, hogy találkozni akar. Nem beszéltünk már két éve, azt se tudtam, hogy az országban van, utoljára még Szingapúrból üzent, hogy jól van, valami hajózási cégben lett részvényes vagy ilyesmi. Aztán három napja felhívott, azt mondta, szeretne velem megbeszélni valamit, találkozzunk a Műtőben. Akkor még azt sem tudtam, mi az a Műtő, de később rákerestem, megtudtam, hogy ez egy baromi menő bár a belvárosban. Szóval erről beszéltünk telefonon, aztán leraktuk, és én belegondoltam, hogy milyen lesz ez a találkozás. Közben megnéztem a neten ezt a helyet, és úgy már könnyebb volt elképzelni. És akkor nagyjából ezt láttam magam előtt, hogy az emberek műtőasztaloknál isznak, a pincérek fehér köpenyt hordanak, betegeket műtenek a helyszínen, és a gyerekek szikékkel játszanak. Tehát három nappal ezelőtt lejátszódott a fejemben ez a történet, aztán három nappal később valóban ott ültem, de hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi is a valóság. És egyébként a későb­biek szempontjából nem is lényeges. Lehet, hogy el se mentem erre a találkozóra, csak úgy mesélem, azt mesélem, amit akkor, a telefonhívás után elképzeltem. Vagy tényleg elmentem, átéltem, de nem is akarom elmesélni. Mert Rotkó megkapta a sörét, persze én is a sajátomat, aztán beszélni kezdett. Fújta a füstöt, mindig volt egy cigi a kezében, én is dohányzom, de ez a lánc, amit ő csinált, már engem is megdöbbentett, és gesztikulált, sokkal hevesebben, mint régen, és néha angol és spanyol és francia és mindenféle idegen szavakat kevert a mondandójába, és értettem, csak nem tetszett, vagyis nem voltam benne biztos, hogy ezt nekem mondja, hogy nekem akarja mondani. Mert lányokról beszélt. Gyerekekről. Előredőlt, az asztalra könyökölt, és azt mondta, hogy tud hozni lányokat, gyerekeket, nekem csak az embereket kell biztosítanom, a kapcsolatokat, olyanokat, akiknek kellenek ezek a lányok, ezek a gyerekek, mert tudja, rám kacsintott, ismer engem, nekem vannak ilyen barátaim, mert én ebben vagyok, nekem az ilyen emberek körül forog az életem, hogy akkor ez meg lesz oldva, csak rá kell bólintanom, egy szavamba se kerül, csak egy biccentés, és ő hozza a hajókat, vagy mit, a konténereket, aztán lesznek itt lányok meg gyerekek. Elment mellettünk a pincér, és úgy láttam, hogy véres a köpenye, és meg akartam kérdezni, hogy kit műtött, hogy mi történt, hogy túlélte-e a beteg, de nem mondtam semmit, csak letettem a telefont, behunytam a szemem, a korsóm az asztalon, a könyvem a táskámban, nekem nem is kéne itt lennem, én nem is vagyok itt, felálltam, csukott szemmel elindultam, hallottam, ahogy Rotkó beszél, tele a szája, csámcsog, úgy magyaráz, de én itt sem vagyok, otthon vagyok, három napja nem léptem ki a lakásból, és elindulok, nem köszönök, nem fizetek, csak megyek vagy maradok, attól függ, hogy honnan nézzük.