„Mára dél-amerikai típusú társadalmi különbségek alakultak ki (…) közel kétmillióan élnek a nyomor peremén billegve, egyik napról a másikra élve a jövedelmükből (…) Meg kell akadályozni a további leszakadást. Nem élhet az utcán egyetlen család sem”. Ezeket a gondolatokat bármelyik mostani ellenzéki párt vezetője mondhatná az Orbán-kormánynak címezve a kritikát, de valójában a Fidesz újbóli hatalomra kerülése után, 2010 májusában elfogadott Nemzeti Együttműködés Programjába írták bele. Ma éppen itt tartunk, egy szélsőségesen szétszakadt társadalomban tömegek, főként idősek zuhantak bele a nyomorba. Ezért kérhetett újabb tíz évet a miniszterelnök a párt hétvégi kongresszusán arra, hogy megszűnjön Magyarországon a szegénység.
Sem most, sem korábban nem fogalmazta meg ugyanakkor egyetlen kormánypárti politikus sem, hogy miben kellene változtatni, a „munkát és nem segélyt”, a „hálót és nem halat” sztereotípiákon túl az adatokból mindig csak azt emelik ki, amiben javulást mutatnak a számok. Az utóbbi évek világgazdasági fellendülésének hatására tagadhatatlan, hogy a szegénységgel kapcsolatos adatokban is van néhány pozitív változás, de az összkép lesújtó.
A TÁRKI egyik, még a nyáron megjelent kutatása azt igazolta, hogy a magyarok háromnegyede az uniós szegénységi küszöb alatt él és a pozíciónk másfél évtizede nem javult. Ráadásul az uniósnak csak 40 százaléka a hazai szegénységi küszöb. Tavaly ez az összeg 116 158 forint volt, vagyis aki ennél kevesebb havi jövedelemből élt, azt szegénynek kell tartanunk. Azt pedig, hogy mennyire az, vagyis a szegénysége mélységét az mutatja, hogy a küszöbtől mennyire marad el a tényleges jövedelme. Minél távolabb van tőle valaki, annál kisebb az esélye arra, hogy valaha kitörhet ebből az anyagi csapdából. 2019-ben, amikor a szegénységi küszöb 105 259 forint volt, az ennél kevesebből élők átlagosan 67 050 forintot próbáltak meg beosztani. A tavalyi küszöb alatti átlagos jövedelem még nem ismert, de a korábbi évek tapasztalatai alapján pár száz forinttal nőhetett csak az összeg. Mivel pedig mindez a vártnál magasabb inflációval párosult, a nagyon szegények egyre kevesebb dolgot tudnak megvenni a kevés pénzükből, s ez főként a nyugdíjasokra igaz, akiknek a járandósága a csak inflációkövető éves emelések miatt egyre messzebbre kerül a dinamikusan emelkedő bérektől.
Árnyaltabban ugyan, de ezt támasztják alá a Háztartások életszínvonala című KSH kiadvány november elején megjelent legutóbbi adatai is. Az elemzés bevezetőjében az áll, hogy tavaly „a Covid19-járvány következtében kismértékben nőtt a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya” Magyarországon. A szegénység vizsgálatában egységes uniós adatok a jövedelmi helyzetet, az anyagi nélkülözést és a munkaerőpiacról való kiszorulást mutatják. (A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek a fenti három kérdés közül legalább egyben érintettek, a mélyszegénységben élők mindháromban). A nettó medián jövedelem 60 százalékánál kevesebbet keresők relatív jövedelmi szegénységben élnek, a vizsgált kilenc tételből legalább négyhez nem jutnak hozzá, nincs autójuk, nem tudnak elég húst venni vagy elmenni egy egyhetes nyaralásra, vagy olyan háztartáshoz tartoznak, ahol a munkaképes családtagok csak a lehetséges idő 20 százalékánál kevesebbet dolgoznak.
A KSH adatai szerint tavaly 1 millió 752 ezer embert, a lakosság 18,2 százalékát érintette a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázata Magyarországon, de közülük csak 93 ezren számítottak hivatalosan mélyszegénységben élőnek. Ha minden társadalmi csoportot és valamennyi korosztályt együtt nézzük, látványos a javulás, hiszen 2010-ben még ez a kockázat a lakosság 31 és fél százalékát érintette. Ugyanakkor a 65 évnél idősebb magyar nők helyzete nemhogy nem javult, de egytized százalékkal még romlott is: a 2010-es 19 százalékról 2020-ra 19,1 százalékra. A jövedelmi szegénységben élők pedig azért lettek látványosan kevesebben 2018 óta, mert az uniós statisztikusok azóta nem általában kérdezik meg, hogy a háztartás ki tudna-e fizetni egy nagyobb váratlan kiadást, hanem az adott évben érvényes szegénységi küszöbnek megfelelő összeghatárt jelölnek meg. A módszertani váltás – papíron – majdnem 20 százalékkal csökkentette a bajban lévők arányát. Ha csak az előző évi adatokkal vetjük össze a tavalyiakat, akkor kijelenthetjük, hogy nem látványosan ugyan, de valamennyit romlott a nők, a 17 év alatti gyerekek, a 65 évnél idősebbek, a legfeljebb általános iskolát végzettek, és a foglalkoztatottak, valamint a nem aktívak helyzete. Egyértelmű, hogy a legkisebb jövedelemmel rendelkező 20 százalékot fenyegeti leginkább a szegénység réme, majdnem 80 százalékuk ide sorolható. Nem sikerült csökkenteni a területi leszakadásokat sem, Észak-Magyarország lakosságának több mint 28 százaléka szegény, a romák helyzete még romlott is, kétharmadukat tekinthetjük szegénynek.
Szociológusok gyakran hangsúlyozzák, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek teljesen soha nem tűnnek el, de csökkenthetők lennének. Ehhez azonban tisztességes jövedelmek kellenének, mert még a megemelt minimálbér is csak az elemi létezést teszi lehetővé, a közmunkás bér meg még ezt sem.
