Lukasenko bosszúja és figyelemelterelés is az általa kirobbantott migrációs válság

A minszki zsarnok azt akarja elérni, hogy a Nyugat újra szóba álljon vele - erről beszélt lapunknak, Pavel Szljunykin az ECFR elemzője.

Kérjük magyarázza meg mi áll a Belarusz nyugati határainál hónapok óta tartó migrációs válság mögött!

Mielőtt a migrációs ügyre térnék, le kell szögezni, hogy az, ami most történik a határokon az egyenes következménye a fehéroroszországi politikai válságnak. Ez pedig röviden összefoglalva abban áll, hogy 2020 augusztusában elnökválasztást rendeztek Belaruszban, amelyet a regnáló hatalom elcsalt. Ezt a társadalom nem nyelte le, tízezrek mentek ki tüntetni az utcákra, sztrájkok voltak, tömeges ellenállás bontakozott ki. Ezt a népmozgalmat Alekszandr Lukasenko erőszakszervezetei kegyetlenül leverték. Rengetegen menekültek külföldre, több ezer politikai elítélt ül a börtönökben, a rezsim felszámolta a teljes független médiát. Erre a brutális hatalmi fellépésre az EU szankciókkal válaszolt, és a büntetőintézkedések bőveltek, különösen a Ryanair Athén-Vilnius járatának májusi eltérítése nyomán. (A minszki rezsim akkor terrorveszélyre hivatkozva vadászgépekkel kényszerítette földre a Ryanair járatát, hogy letartóztassa a gépen utazó Roman Protaszevics ellenzéki aktivistát - szerk.) Az akkor bevezetett nemzetközi szankciók igen érzékenyen érintették anyagilag is a diktatúra rendszerét. Ekkor állt elő először Lukasenko nyilvánosan azzal a fenyegetéssel, hogy megnyitja a határokat a migránsok előtt. Azt adta elő, hogy addig Belarusz úgymond megvédte Nyugat-Európát a menekültek áradatától, a drog- és emberkereskedőktől, de erre immár semmi oka nincs, megszünteti a határok lezárását. Ez természetesen hazugság volt. Semmilyen menekültáradatot nem fogott vissza a rezsim, hiszen egyetlen épeszű embernek sem jutott eszébe, hogy a Közel-Keletről, Közép-Ázsiából ilyen furcsa kerülő úton jusson el álmai Nyugatához. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb délről Törökországon és Görögországon át, vagy a Földközi-tengeren keresztül eljutni az EU területére. Tehát a migránsok megjelenését meg kellett szervezniük. A rezsim állami légitársasága, a Belavia előtt amúgy is lezárták a nyugat-európai légteret és repülőtereket, ezért a cég elkezdett járatokat indítani elsősorban a közel-keleti repülőterekre. Beindult az állami emberkereskedelem, elterjesztették, hogy Belaruszon át vezet a legkönnyebb út az EU-ba. A légitársaságon kívül ebben az emberkereskedelmi sémában részt vett az állami turisztikai cég, egy sor szálloda, állami kézben lévő üdülő, de mindenekelőtt maga az államapparátus és az erőszakszervezetek. Taxisok, szállító cégek és mások. A Nyugatra vágyó menekültek turistavízumot kaptak, majd a közvetítők kivitték őket a határra – először a közelebbi litván határszakaszra, majd a lengyel határhoz. Ott a határőrök elvezették őket a megfelelőnek ítélt pontokra, majd gyakorlatilag átlökdösték őket a másik oldalra. Elképesztő cinikus művelet.

Ez Lukasenko bosszúja a szankciókért?

Bosszú, de olyan bosszú, ami elég szép bevétellel is járt a rezsim számára. Nem csak a repülőjegyek, vízumdíjak, szállásköltség jött be nekik, de feltehetően az embercsempészek, szállítók, közvetítők is leadták a kötelező részesedést a rezsim szerveinek. Egy-egy kétségbeesett család néhány ezertől, néhány tízezer dollárig költhetett erre az útra. De könnyen beláthatjuk, hogy a határválság kiprovokálására még további okai is voltak a zsarnoknak. Az egyik legfontosabb, hogy megtörje az EU ellenállását és rákényszerítse a nyugati vezetőket, hogy szóba álljanak vele. Ezzel akarta a hazai elismertségét javítani, másrészt viszont úgy kalkulálhattak: a migrációs feszültség szításával megakadályozza, hogy a Nyugat valóban fájdalmas szankciókat vezessen be. A másik cél pedig az volt, hogy elterelje a figyelmet az ország belső viszonyairól. Amióta tart a határválság szinte eltűnt a nemzetközi médiából az ország belső helyzete. Nem írnak a politikai foglyokról, a megfélemlítő kampányokról, a z elnyomásról, csak a migrációs fenyegetés van napirenden. Lám, beengedték a CNN-t, és a BBC-t is - a határövezetbe -, s ezek ott nem a Lukasenko-rezsim terrorjáról tudósítanak, hanem az erdőben rekedt megtévesztett emberek szerencsétlenségéről. És nem csak külföldön eredményes ez a trükk, hanem sikerült a hazai közbeszédet is átterelnie a migránstémára. A rezsim médiája felerősítette a Nyugat-ellenes retorikát, és azt harsogja, hogy lám ezek ott az emberi jogokról papolnak, ezeket a szerencsétleneket, meg nem engedik át a határon. Arról nem szólnak persze, hogy miként kerültek oda a határmenti erdőbe az irakiak, szírek, afgánok. Nagy propagandahaszon önmagában az is, hogy a közbeszéd nem róla, az ő hatalmáról szól.

Végül sikerrel járt, amennyiben Josep Borrel, az EU külpolitikai főképviselője felhívta Makej külügyminisztert, Angela Merkel pedig ötven percet beszélt telefonon Alekszandr Lukasenkóval. Bevált a taktikája?

Angela Merkel telefonhívása mindenekelőtt humanitárius és pragmatikus indokokkal magyarázható. Lukasenko nagy valószínűséggel arra használja majd ezt az esetet, hogy demonstrálja a német politikusnak , hogy nem csak a helyzet eszkalációjára képes, de hajlandó konstruktív módon megoldani a kérdéseket, ha az ő szabályait követve, az ő érdekeit figyelembe véve tárgyalnak vele. Ha aztán ennek a telefonbeszélgetésnek olyan eredménye lesz, hogy valakinek sikerül megmenteni az életét, ha csökken a feszültség a határon, úgy ez amellett szól majd, hogy folytassák ezt a „dialógus-gyakorlatot.” Eddig is volt pár EU-tagállam, amely arra szólított fel, hogy hagyjanak fel a szankciós gyakorlattal és térjenek vissza a fehérorosz hatalommal való „kritikus együttműködéshez”. Az unióban eddig sem volt teljes egyetértés a belarusz ügy vonatkozásában. Lukasenko úgy értékeli majd a Merkellel történt telefontárgyalást, hogy az EU-nál zsarolással és fenyegetéssel eredményeket lehet elérni, s el lehet téríteni az uniót az „elvi állásponttól”. Tudjuk, hogy az EU ki akarja terjeszteni a szankciókat, mindenekelőtt azokra a személyekre és cégekre, amelyek részesei a különleges migrációs műveletnek. Ez tudjuk, hogy alapvetően nem sok haszonnal jár, a belarusz hatalom főtisztviselői amúgy sem utaznak már régen az EU területére. Az utazásszervező cégek pedig gyorsan eltűnnek, s helyettük újak alakulnak. A nagy baj az, ha ilyen EU-ellenes lépésekre csak ilyen válasz érkezik, akkor mire képes az EU a belarusz politikai foglyok, az emberi jogok tiszteletben tartása érdekében?

Ön kénytelen volt Ukrajnába menekülni, de gondolom fenntartja a kapcsolatait az otthoniakkal. Mit gondol hisznek még a belaruszok Lukasenkónak?

Nehéz lehet Önöknek elképzelni az ottani helyzetet. A rezsim megszüntetett minden független információs forrást. Az állami televízió, rádió maradt csak meg, ezek pedig mind ugyanazt a propagandát nyomják. A független médiához való hozzáférést az állam blokkolta, ha valaki nagyon elkötelezett, úgynevezett VPN-címeken keresztül eljuthat ilyenekhez, de ez sem kockázat nélküli. A hatalom a betiltott médiumokat „szélsőségesnek” minősítette. Aki ilyeneket olvas, hallgat, esetleg lájkol, az maga is szélsőséges és büntetésre, meghurcolásra számíthat – terjesztik. Érthető hát, hogy az emberek óvatosak. Félnek. Vannak közvéleménykutatások, amelyek szerint a belaruszok hatvan százaléka illegitimnek tartja Lukasenkót. Legfeljebb 25-30 százaléka a lakosságnak tartozik a hívek kemény magjához. Ezek mindenképpen elhiszik, amit a minszki, meg a moszkvai propaganda is nyom, miszerint a migránsválság egyetlen oka a nyugati hatalmak beavatkozása a Közel-Keleten, azt, hogy a migránscsoportok, amelyeket a minszki, vagy grodnói utcákon látnak vonulni, az USA elől menekültek ilyen messzire. Azt nem kérdezik meg: ha a Nyugat elől menekülnek, miért akarnak Nyugatra jutni?

Ön korábban a külügyminisztériumban dolgozott. Hogy látja, a rendszer tisztviselői, az erőszakszervezetek tisztjei, mennyire azonosulnak ezzel az elnyomó politikával?

Én 2014 és 2020 között voltam diplomata. Ez volt a Lukasenko-rendszer legliberálisabb időszaka, amikor nem voltak politikai foglyok, s az elnök igyekezett jóban lenni az EU-val. Az elcsalt választások után azonban változott a kormányzati elit is. Sokan kiléptek, emigráltak. Aki maradt az a megfélemlítés, az állandó hisztéria légkörében él és ehhez alkalmazkodik. Nincs lehetőség belső ellenzékiségre. A nem egyetértés is ellenállásnak minősül és kegyetlen megtorlással jár. Kivárás van. Az erőszakszervezet emberei, a szilovikok más anyagból vannak. Úgy látom, hogy ott eléggé elterjedt az a gondolkodás, hogy a „főnökség jobban tudja, nekem a végrehajtás a dolgom.” Ott olyan a légkör, hogy aki nem teljesít százszázalékosan, az már ellenzékinek számít, s megtorlásra számíthat. Nehéz elhagyni is ezeket a szervezeteket.

A fehéroroszországi eseményekkel kapcsolatban rendszeresen felmerül az orosz szerep kérdése. Ön ezt miként értékeli?

Lengyel és német felelős politikusok is nyilatkoztak olyasmiket az elmúlt napokban, hogy a migrációs válság Putyin műve, hogy ő folytat EU-ellenes hibrid háborút. Én elemzőként semmilyen tényt nem látok, ami ezt alátámasztaná. A másik kérdés az, hogy képes lenne-e az orosz elnök leállítani fehérorosz kollégáját? Feltehetően igen. Azt tehát semmi nem erősíti meg, hogy ezt a válságot Putyin kezdeményezte, és tartja fenn, de nyilvánvaló, hogy megfelel neki, megerősíti az ő nemzetközi narratíváját, akár a közel-keleti helyzetet illetően, akár a nyugat-kelet viszonyt, vagy az emberi jogok kérdésében. Jól jön ez a Kremlnek a hazai Nyugat-ellenes propagandában is. Az is a kezére játszik, hogy a nyugati vezetők tőle kérelmezik, hogy fékezze már meg Lukasenkót. Ez a szerep is kellemes számára. De arra nincs bizonyíték, hogy ezt a válságot az oroszok indították volna el.