Az elmúlt év koporsói után a Chiba Hilton huszonötödik emeletén található szoba hatalmasnak tűnt. Tízszer nyolc méteres volt, egy fél lakosztály. A keskeny erkélyre nyíló tolóüvegek mellett alacsony asztal állt, rajta egy fehér Braun kávéfőző gőzölgött.
– Igyál egy kis kávét! Ahogy kinézel, rád fér. – A lány levette fekete dzsekijét; a tűvető a hóna alatt lógott fekete nejlon válltokban. Ujjatlan, szürke pulóvert viselt, mindkét vállán sima acélcipzárral. Golyóálló, állapította meg Case, ahogy kávét öntött egy élénkvörös bögrébe. Úgy érezte, mintha a keze és a lába fából lenne.
– Case! – Felnézett, és csak ekkor látta meg a férfit. – A nevem Armitage. – A sötét köntös derékig szétnyílt: a széles mellkas szőrtelen és izmos volt, a has lapos és kemény. A kék szempár olyan halvány színben játszott, hogy Case-nek a hipó jutott róla eszébe. – Felkelt a nap, Case. Ez a te szerencsenapod, fiú.
Case oldalra rántotta a karját, a férfi pedig könnyedén kitért az égetően forró kávé elől. Barna folt terjedt lefelé a rizspapír-utánzatú falon. A bal fülcimpában sokszögletű aranykarika ragyogott. A különleges alakulat. A férfi elmosolyodott.
– Tölts magadnak még egy kávét, Case! – javasolta Molly. – Nem kell félned, de addig nem mehetsz sehova, amíg Armitage el nem mondta, amit akar. – A lábát keresztbetéve üldögélt egy selyemfutonon, és oda se nézve elkezdte szétszerelni a tűvetőt. Az ikertükrök visszaverték Case mozdulatait: az asztalhoz ment, és újra megtöltötte a bögrét.
– Túl fiatal vagy, nem emlékezhetsz a háborúra, ugye, Case? – Armitage végighúzta lapátkezét rövidre vágott barna haján. A csuklóján súlyos arany karkötő villant. – Leningrád, Kijev, Szibéria. Mi találtunk fel téged Szibériában, Case.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– A Süvöltő Ököl, Case. Hallottad már ezt a nevet?
– Az is egy menet volt, nem? Egy orosz nexust próbáltak kiégetni vírusprogramokkal. Igen, hallottam róla. És senki nem tért vissza.
Érzékelte a váratlan feszültséget. Armitage az ablakhoz sétált, és kinézett a Tokiói-öbölre.
– Ez nem igaz. Egy egység visszatért Helsinkibe, Case.
Case vállat vont, és beleszürcsölt a kávéjába.
– Te konzolcowboy vagy. Azoknak a programoknak a prototípusait, amiket ti kereskedelmi nagyvállalati bankok feltörésére használtok, a Süvöltő Ököl számára fejlesztették. A kirenszki számítógépes nexus elleni támadáshoz. Az alapvető modulban Nightwing ultrakönnyű vitorlázórepülő volt, egy pilóta, egy mátrixdeck és egy lovas. Egy Vakond nevű vírust futtattunk. A Vakond-sorozat volt az igazi behatolóprogramok első generációja.
– A jégtörőké – mondta Case a piros bögre pereme felett.
– JÉG mint Jogosultság Észlelő Gát.
– Csak az a probléma, miszter, hogy már nem vagyok lovas, úgyhogy azt hiszem, mennék is…
– Én ott voltam, amikor feltalálták a fajtádat, Case.
– Magának semmi köze hozzám és a fajtámhoz, jóember. Maga elég gazdag, hogy drága borotvás csajokat béreljen fel, hogy idevonszoljanak, és ennyi. Én többé nem fogok semmilyen decket nyomkodni, se magának, se másnak. – Az ablakhoz masírozott, és lenézett. – Most ott élek.
– A profilunk szerint rá akarod venni az utcát, hogy végezzen veled, amikor nem nézel oda.
– Milyen profil?
– Kidolgoztunk egy részletes modellt. Hozzáférést vásároltunk az összes modelledhez, és elemeztük az adatokat egy katonai szoftverrel. Önpusztító hajlamaid vannak, Case. A modell egy hónapot ad neked odakint. És az egészségügyi prognózisunk szerint egy éven belül új hasnyálmirigyre lesz szükséged.
– „Prognózisunk?” – Case a fakókék szempárba nézett. – Mi ez a többes szám?
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy rendbe tudjuk hozni az idegrendszeri károsodásodat, Case? – Armitage hirtelen úgy nézett rá, mintha fémből faragták volna ki: mozdulatlannak és végtelenül súlyosnak tűnt. Szoborszerű volt. Case már tudta, hogy ez egy álom, és hamarosan fel fog ébredni, a férfi pedig nem fog többé megszólalni. Az álmai mindig ilyen kimerevített képekben végződtek, és ez most véget ért.
– Mit szólnál, Case?
Kinézett az öbölre, és megborzongott.
– Azt mondanám, kamuzik.
Armitage bólintott.
– Utána megkérdezném, mik a feltételei.
– Nem különböznek túlzottan azoktól, amikhez szoktál, Case.
– Hagyd már aludni egy kicsit, Armitage – szólalt meg Molly a futonon. A fegyvere alkatrészei úgy hevertek előtte, mint egy drága kirakós darabkái. – Alig van magánál.
– Halljam a feltételeket! – erősködött Case. – Most. Most azonnal.
Még mindig remegett. Nem tudott megálljt parancsolni a testrészeinek.
A fényűzően berendezett névtelen klinika egy sor elegáns pavilonból állt, amelyeket apró, gondozott kertek választottak el egymástól. Case emlékezett rá még abból a körből, amit az első Chibában töltött hónapjában tett meg.
– Félsz, Case. Nagyon félsz. – Vasárnap délután volt, az udvaron állt Mollyval. Fehér sziklák, zöld bambuszliget, áramvonalas hullámokba gereblyézett fekete kavicsok. Egy kertész, egy nagy fémrákra hasonlító izé éppen a bambuszokkal foglalatoskodott.
– Működni fog, Case. El sem tudod képzelni, milyen cuccai vannak Armitage-nak. Meg fogja fizetni ezeket az idegszabdalókat. Ad nekik egy programot, az majd elmondja nekik, mit tegyenek, helyrehoznak. Három év előnyt ad nekik a konkurenciával szemben. Van fogalmad arról, ez mennyit számít? – Beakasztotta a hüvelykujját a bőrnadrágja övbújtatójába, és hintázni kezdett cseresznyepiros cowboycsizmája lakkozott sarkán. A csizma hegyes orrát fényes mexikói ezüst borította. A lencsék üres higanytekintetükkel méregették Case-t. Rovarnyugalommal.
– Te egy utcai szamuráj vagy – mondta a lánynak. – Mennyi ideje dolgozol neki?
– Pár hónapja.
– És előtte?
– Más megbízásában álltam. Tudod, dolgozó nő vagyok.
Case bólintott.
– Vicces, Case.
– Mi a vicces?
– Olyan, mintha ismernélek. A profilból, amit csináltatott. Tudom, hogy vagy bedrótozva.
– Dehogy ismersz te engem, hugi.
– Te rendben vagy, Case. Akármi vágott haza, csak balszerencse lehetett.
– És Armitage-zsal mi van? Ő is rendben van, Molly? – A robotrák feléjük indult a kavicshullámokon. Bronzpáncélja akár ezeréves is lehetett volna. Amikor egy méterre megközelítette a lány csizmáját, rávillantott, majd egy pillanatra megdermedt, amíg kielemezte a megszerzett adatokat.
– Amire én elsősorban gondolni szoktam, az a saját drága kis seggem, Case. – A rák irányt változtatott, hogy kikerülje a lányt, de az precíz eleganciával belerúgott. Az ezüst csizmaorrtól hangosan kondult a páncél, a robot hanyatt esett, de bronzlábai hamar függőlegesbe állították.
Case leült az egyik sziklára, és a cipője orrával szétcsoszogta a kavicshullámok szimmetriáját. Cigaretta után kezdett kotorászni.
– Az ingzsebedben – mondta a lány.
– Nem akarsz válaszolni a kérdésemre? – Case kihalászott egy törődött Yeheyuant a dobozából, Molly pedig meggyújtotta neki egy keskeny német acélcsíkkal, aminek a külseje alapján a műtőasztalon lett volna a helye.
– Nos, azt megmondhatom, hogy a pasas határozottan belekeveredett valamibe. Most rengeteg pénze van, pedig korábban nem volt, és folyamatosan kapja az utánpótlást. – Molly szája környékére kiült némi feszültség, vette észre Case. – Vagy talán belekeverték… – vont vállat a lány.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Nem tudom pontosan. Nem tudom, kinek vagy minek is dolgozunk.
A férfi az ikertükrökre meredt. Miután szombat reggel eljött a Hiltonból, hazament az Olcsó Hotelbe, és tíz órán át aludt. Utána hosszan és értelmetlenül sétált a kikötő biztonsági kerítése mentén, és a dróthálón túl köröző sirályokat figyelte. Amennyiben Molly követte, nagyon ügyesen csinálta. Case kerülte a Night Cityt. A koporsójában várta Armitage hívását. Most pedig ezen a csendes udvaron találta magát vasárnap délután, ezzel a tornásztestű és bűvészkezű lánnyal.
– Jöjjön, uram, az aneszteziológus már várja. – A technikus meghajolt, megfordult, és visszament a klinikára anélkül, hogy megvárta volna, Case követi-e.
Hideg acélszag. Jég cirógatta a gerincét.
Elveszettség. Nagyon kicsinek érezte magát a sötétségben, keze fagyosra hűlt, testképe egyre halványult az adásszünetszínű ég folyosóin.
Hangok.
Fekete tűz csapott le az idegei elágazásaira, mindennél erősebb fájdalom, aminek valaha a fájdalom nevet adták…
Maradj nyugton! Ne mozogj!
Ratz is ott volt, és Linda Lee, Wage és Lonny Zone, száz arc a neonerdőből, matrózok, szélhámosok, kurvák, ott, ahol az ég mérgezett ezüst, a drótkerítés és a koponya börtöne mögött.
Ne mozogj, az istenit!
Ahol az ég sziszegő fehérzajból a mátrix színtelenségébe halványult, megpillantotta a surikeneket, a csillagait.
– Hagyd abba, Case, nem találom a vénádat!
A lány a mellkasán lovagolt, egyik kezében kék műanyag fecskendőt tartott.
– Ha nem maradsz nyugton, átvágom a retkes torkodat. Még mindig tele vagy endorfingátlókkal.
Farkas Veronika fordítása
