Egy írótól a legújabb könyvének megjelenése apropóján talán nem szokás megkérdezni, hogy hogy van, én mégis megtenném – hiszen tudható, hogy a regénybe beleírta saját küzdelmét is a hisztamin-intoleranciával.
Úgy érzem, két év kőkemény küzdelem után túljutottam a legnehezebb részén – ami a családom kitartó támogatásának is köszönhető. Volt ennek az időszaknak több pozitív hozadéka is: írtam három diétás életmód- és étrendkönyvet olyan témában, amelyben korábban még nem született magyar nyelven irodalom, rendkívül jó volt a fogadtatásuk. Elképesztően sok embert érint, és nagyon kiszolgáltatott állapotot eredményezhet a hisztamin-intolerancia súlyos formája, amikor az ember olyan helyzetbe kerül, mintha az egész világra allergiás lenne, napról napra új, kiszámíthatatlan tünetekkel. Ennek az állapotnak a megfoghatatlansága csodásan kiaknázható szépirodalmi témává vált számomra.
A regény még szélesebb rétegnek nyújthat segítséget, mint a szakácskönyvek, hiszen általánosabban mutat rá arra, hogy a transzgenerációs, illetve a mindennapi traumákból hogyan alakulhatnak ki fizikai tünetek. Ez volt az írói szándék?
Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy arról írok, hogy a főhősömnek, akinek jó élete, kreatív munkája van, és úgy hiszi, nincs semmi problémája, váratlanul különös tünetei támadnak. Végül ki kell költöznie a saját házából és a friss házasságából is, és a kertjük végében álló kis faházban bújik el.
Arra gondoltam, felépítem, hogyan veszíti el egyre jobban önmagát és merül el ebben az állapotban, és vonul ki teljes mértékben a társadalomból, mert minden civilizációs ingerre extrém tünetekkel reagál. A kérdés az lett volna, hogy létezik-e visszaút, és ha igen, hogyan találja meg?
Azután nem így alakult, illetve mindez csak egy része lett a regénynek. Az írás folyamatában a történet valahogy mindig átveszi felettem a hatalmat, és ez jó is. A regény nagyobbik része Hanga gyermekkorát dolgozza fel, a szeretetteli nagyszülői házzal, ugyanakkor súlyosan rátelepedő apátlansággal és a mindig lefojtott, érzelmeket kimutatni képtelen anyával. Majd jönnek a gyökértelenségből és támasznélküliségből fakadó rossz döntések, aláválasztások, kompromisszumos párkapcsolatok. A hétköznapi traumák mindannyiunkkal megtörténnek, ahogy – a főszereplőmhöz hasonlóan – a legtöbbünk életében problémákat okoznak a fel nem dolgozott transzgenerációs traumák is. Így a hangsúly végül az okok feltárására helyeződött a regényben. Hogy mennyire igaz az, hogy így sokkal többekről, többeknek szól, jelzi, hogy számos olyan visszajelzést kapok: ez az a regény, amely a legtöbb kérdést vetette fel önmagammal kapcsolatban. Van, aki egyenesen odáig meg, hogy: ezt rólam írtad. Úgy tűnik, nem nehéz azonosulni az állandó tépelődéssel, rágódással, szorongással. Egyre inkább az az érzésem, mintha szinte mindenki kívülállónak érezné magát, tulajdonképpen ez a mi közös élményünk – egyek vagyunk a kívülállásban.
A most élő generációk tagjai talán sosem voltak ennyire kívülállók, elkülönültek – a Covid szó szerint leválasztott minket egymásról. A vírushelyzet a könyv vége felé meg is jelenik, a már nagyon rossz állapotban lévő Hanga még inkább elszigetelődik a világtól, a szorongása szinte az őrületig fokozódik. Van ennek szimbolikus jelentősége?
Különösen érdekesnek találtam olyasvalaki szemszögéből ábrázolni a megváltozott világot és a karantént, aki amúgy is egyfajta izolációban él. Ez a felfokozott szorongás érthető módon sokakra jellemző volt a pandémia kezdetekor, hiszen nem tudtuk, mi vár ránk.
A járvány kitörésén egyáltalán nem lepődtem meg, bár nem pont erre számítottam, de hogy valami történni fog, abban biztos voltam. Bennem nem volt az az indulat, hogy azonnal követelem vissza a régi életemet. Nem gondolom, hogy a mi generációnknak alanyi jogon jár egy olyan élet, amelyben nincs semmi probléma – számomra meglepő volt az emberek ilyen jellegű reakciója, felháborodása. Ha visszatekintünk, egyetlen generációnak sem volt kipárnázott élete. Inkább hálásnak kellene lennünk azért, hogy az elmúlt évtizedekben nekünk ilyesfajta nyugalom jutott. És tudomásul kell vennünk, hogy nem fogjuk visszakapni.
Maga a hisztamin-intolerancia is annak az életmódnak a következménye, amelyet a most élő generációk folytatnak. A környezeti ártalmak okozzák, az egyéni tényezők pedig hajlamosíthatnak rá. Egyfajta szembesülést hozhatna ez az állapot is a társadalomnak, de a könyv tanúsága szerint az orvosok sem veszik komolyan.
Magyarországon nem szeretik az orvosok, ha kizökkentik őket az évtizedes gyakorlataikból. A hisztamin-intoleranciából azonban nem lehet a nyugati orvoslás által megszokott módon kilábalni. Éppen ellenkezőleg, a legtöbb gyógyszer súlyos tüneteket okoz. Elképesztő kitartás, türelem és elszántság kell a gyógyuláshoz, egyáltalán a gyógyulás egyéni útjának megtalálásához. Mindenkinek magának kell végigjárnia az utat, megtalálnia, hogyan tudja úgy regenerálni a szervezetét, hogy az újra képes legyen lebontani a hisztamint, képes legyen alkalmazkodni a civilizációs ingerekhez. Már az sem egyszerű, hogy eljussunk a diagnózisig, és a gyökérokok feltárásáig. Szinte csak az érintettek tapasztalataira lehet támaszkodni, ezért is írtam meg a szakácskönyveket.
Létezik teljes gyógyulás?
Létezik, de inkább azt mondanám, hogy el lehet érni stabilan jó állapotot, amit odafigyeléssel fent kell tartani. Nem lehet úgy élni, mint azelőtt, mert az ugyanoda vezet. Még ha korábban azt is hittem, hogy tudatosan élek, ez az állapot sok mindenre megtanított.
Gondolom, nemcsak a csipszet kell kiiktatni, hanem a kitettség lelki okát is fel kell tárni és valahogy helyre tenni.
Ez megúszhatatlan. Pontosan erről szól a regény, nem a hisztamin-intoleranciáról, az csak egy allegória. Sok hétköznapi trauma és annak feldolgozatlansága vezet oda, hogy az ember végül telítődjön a stresszel. A főszereplőm pedig eljut egy olyan helyzetbe, amikor megteheti, hogy kiszáll a társadalomból, mert ebben az állapotban már nem tud a része lenni. De talán sokunkban felmerült már ez a lehetőség, hogy legjobb volna időlegesen kivonulni a saját életünkből.
Mindegyik szépirodalmi művében erőteljesen jelen van a gasztronómia. Ösztönösen vagy tudatosan használja dramaturgiai elemként az ételeket, az elkészítésüket, az elfogyasztásukat?
A gasztronómiai örökségünk a szimbólumok hihetetlenül gazdag tárháza számomra. Mivel nagyon fontos része az életemnek, ösztönösen használom a szövegeimben. Életem jelentős részét a konyhában, ételek elkészítésével töltöm – mindez természetszerűleg nyomot hagy bennem. Ugyanakkor van egy nagyon tudatos része is az alkotói folyamatnak. A megírt részekben felfedezett csomópontokon a főzés, az evés, a tálalás, az etetés mind egyfajta szinesztéziaként működik. Mindezek hozzátartoznak a szöveg rétegzettségéhez.
Hanga sokkal könnyebben tudja kifejezni magát az általa alkotott ételeken keresztül, mint verbális kommunikációval, ami elég sokáig nem igazán megy neki, teljesen alkalmatlannak tűnik a beilleszkedésre. A kommunikációs képtelenség mintáját láthatóan az anyjától, kettejük konfliktusos kapcsolatából hozza. Így a szóbeli kifejezés helyett az érzelmeit belefőzi a különböző fogásokba, belekeveri a vadraguba, belegyúrja a knédlibe. A párja pedig megízleli, jól megrágja, lenyeli és a maga módján megemészti. Amikor végre kilép a manipulatív kapcsolatból, és önálló életbe kezd, sokkal letisztultabb, egyszerűbb konyhát visz. Ezen a ponton előtérbe kerül a természettel való, gyógyító kapcsolata, amelyben egyszerűvé válik fókuszálni egy hétköznapian különleges zöldség szépségére, ízére, formájára és az abban rejlő harmóniára.
Meg lehet találni egy olyan szigorú diétában, amelyet ön folytat és amely a könyv vége felé megjelenik, az örömforrást?
Akármilyen kreatív is az ember és akármennyire komoly gasztronómiai jártassággal bír, egy ilyen diétánál eleinte nagyon szűkösek a lehetőségei. Én mégis úgy voltam vele, hogy – legyen bármilyen monoton az étrend –, komolyan mondom, minden ízlett, amit meg tudtam enni. Boldog voltam, hogy egyáltalán meg tudok emészteni valamit. Két év után már jócskán tudom tágítani a fogyasztható ételek körét, ez elképesztő gasztroorgazmust jelent számomra.
Nagyon erős a nem szexuális értelemben vett testiség jelenléte a regényben. A sok negatív érzet mellett a pozitív élmények is testi tünetekben csapódnak le. Hangának a rossz hasfájás mellett létezik jó hasfájása is, és amikor élete szerelmét meglátja, szó szerint lefagy. Élete meghatározó pozitív emléke egy málnamag karcolása a nyelvén. Miért?
A főszereplőm olyan lény, akinek mintha nem lenne elég vastag a bőre, nagyon szenzitíven reagál mindenre. Ezáltal a szöveg nagyon szenzuálissá válik. Ebbe egyébként a szexualitás is beletartozik, mint olyan ösztönös terep, ahol ő meglepően jól működik, ellentétben a verbalitást igénylő kommunikációval. Mintha a külvilág és közte nem lenne védvonal. Sem fizikailag, sem lelkileg – a kettő pedig teljesen összefonódik. Minden inger nagyon erősen hat rá, hiszen nincs olyan személy körülötte, aki óvná-védené, de olyan sem, aki az önbizalmát erősítené. Nem érezheti magát biztonságban. Egyrészt a hiányzó apa, másrészt a nem igazán funkcionáló anya miatt. Mindezt tetézi a transzgenerációs feldolgozatlan trauma: a nagyszülei soátúlélők – erről pedig nemigen beszélnek a családban. Hanga komoly önismereti utat jár be a történet végére, nagy felismerésekkel és katarzissal. A fejlődés azonban sosem egyenes út, inkább spirálisan haladunk előre, mert a megértésben is van visszalépés és új ráismerés, és nincs garancia, hogy ha az ember megértett valamit, akkor úgy is fogja csinálni, ahogyan szeretné, mert nem biztos, hogy megvannak hozzá a képességei és a lehetőségei.
A történet végén megjelenő időhurok a saját döntésünk jelentőségét emeli ki, azt, hogy bármikor dönthetünk úgy, hogy nem hagyjuk magunkat a múltunk nyughatatlan kísérteteitől irányítani. Természetszerűleg mindig sokkal több energiát igényel, hogy kizárjuk a rossz gondolatokat, amelyek képesek szinte kisajátítani az agyunkat, míg az előremutató, konstruktív gondolatokért komolyan tenni kell.