A kényszeredett átírás az Igazából szerelem című film egyik legjobb szálához kapcsolódott, amikor a történet szerint a kiöregedett rockzenész, Billy Mack (Bill Nighy remek alakításában) ősrégi slágeréről próbált lenyúzni még egy bőrt úgy, hogy a szerelem helyére a karácsonyt illesztette be. Vagyis nem a szerelem vesz körbe minket (Love is all around), ahogy azt a Troggs megénekelte 1967-ben, hanem a szeretet ünnepe. Az aktualizálás a filmben első helyet ért az angol toplistán, Billyt egyenesen Elton John hívta meg a karácsonyi partijára, én meg azóta nem tudom meghallgatni az eredetit, mert folyton röhögnöm kell.
A fentiekből is látszik, hogy karácsony előtt bármit és bárhogyan el lehet adni, a legendákból új legendák születnek, csak be kell vonni a szeretet vajszínű árnyalatával, a kereskedelem pedig megteszi a magáét. Tehát már én is dúdolom Billy Mack dalát, mert bár még november vége van, de az asztali lámpámról már egy karácsonyi gömb lóg, de ezek lógnak az üveges könyvszekrény gombjain, az erkélyajtón is. Kicsit megmozdulok, s valahol máris pattogva, csörömpölve földre hull egy dísz, és szemrehányó szempár követeli némán, hogy azonnal akasszam vissza a helyére.
Folyton az az érzésem, hogy évről évre hamarabb jön el a karácsony, és amióta gyerek is van a háznál, ez az érzet csak erősödött. Dusit napokig győzködtem minden maradék biológiai tudásomat latba vetve, hosszasan illusztrálva a hajszálcsöveket és a gyökérnyomást, hogy a november közepén vásárolt fa miért száradna ki karácsonyra. És akkor ott állnánk egy halszálkával a nappaliban, meséltem, bokáig tűlevélben, a díszek mind a fa hónaljáig csúsznak vagy szétgurulnak. Egy meztelen fánál pedig nincs kiábrándítóbb dolog a világon, az kész apokalipszis, sétáltam bele a saját csapdámba, mert akkor már az apokalipszis értelmét is el kellett magyarázni hetes karikával.
Pár óra múlva viszont már azon kaptam magam, hogy a "Milyen trükköt vessünk be, hogy ne száradjon ki a karácsonyfánk" témakörében szörfözök a neten, és a párásítás rejtelmeiről olvasok. Meg hogy az lenne az ideális, ha estére lejjebb vennénk a fűtést a nappaliban, de akkor a dúsabb fa mellett a szipogó, taknyos feleséggel kellene számolnom, mert a nejem 23 foknál nem adja alább, vagyis mi a bolygót szárítjuk ki fokozatosan, nem csupán a fát. Áthidaló ötlet lehetne a műanyag, felborzolható, hajlítgatható pótlék, ha nem irtóznék annyira a műanyagtól – bár a neten már frissfenyő-illatosítót is lehet vásárolni az illúzió kedvéért. Az ember, ha a titkokat egyszer ellesi, vegykonyhájában szintén megteszi, nyögtem én is Luciferrel, és inkább becsuktam a laptopot.
Persze miért is haragudnék a gyerekre, amikor a világ is nyomás alatt tart bennünket. Bécsben már november elején elkezdődött a lassú készülődés, előbb a színes girlandok és égők kerültek ki, aztán a vásárok fabódéit kezdték összeszerelni, a nagyobb boltokban már feldíszített karácsonyfák várták az érdeklődőket, hogy aztán november közepén már dübörögjön az ipar, fényárban ússzon a bécsi városháza környéke. Írtam már, hogy hiába figyelmeztet a szépérzékem arra, hogy mindez mennyire gejl, mennyire kiszámított és pazarló, mégis éhes lepkeként vonz magához. Talán a szénfekete romániai karácsonyok miatt van ez a késői rajongás, nem tudom, próbálok tenni ellene, mégis minden alkalommal csontig meghatódom. Neonfényben lebegő béke költözik belém.
És ha már ott vagyunk, akkor persze jöhet a puncs, az eperre csorgatott fehér csoki, az óriásfánk, amitől még a kamionsofőrök keze is megrebben. A beléptetés szigorú, be kell mutatni az oltási igazolványokat, e tekintetben nincs kivétel: eddig még egy éttermet, egyetlen rendezvényt sem úsztunk meg, ami szöges ellentéte az otthoni helyzetnek, ahol egyetlen alkalommal kérték el tőlem a védettségi igazolványt. A bécsiek egyszerűen nem értik azt, amit mi az anyatejjel szívunk magunkba, miszerint a szabály arra való, hogy beindítsa a kreativitásunkat, hogy okosba megoldjuk. Egy magyar két fogpiszkálóval is ki tudná zökkenteni a világot, ha hirtelen megtiltanák neki.
Azért tudni kell, hogy itt sem csak bólogató Jánosok élnek, szombaton csinos kis tömeg vonult végig a bécsi Ringen, kicsit fütyültek, kicsit skandáltak, megfontolt transzparenseket feszítettek ki (Mindekinek saját maga a legfőbb immunrendszere!), olykor-olykor pedig Hitler jutott eszükbe a tervezett, majd hétfőtől be is vezetett szigorítások kapcsán – természetesen maszk nélkül, összezsúfolva. A magyar híradó után máris kétségbeesetten hívtak az ismerőseink, hogy jól vagyunk-e, mert a tudósítások szerint Bécsben maga a káosz ősanyja tombol. Mondtam nekik, hogy életem kockáztatásával iszom a puncsot, s körülöttem mindenki vigyorog, szóval olyan nagy baj csak nem lehet. Aztán megkérdeztem, hogy tudnak-e valamilyen hót-biztos módszert arra, hogy ne száradjon ki a novemberben feldíszített karácsonyfa.
Most is hallom azt a jóféle, sűrű csöndet, ami elterpeszkedett a telefonban. Igyekszem beosztani, hogy kitartson az ünnepekig.
