Jó csatár, még jobb bekk

Nem örült, hogy a telt házas Népstadionban vívott BEK-elődöntőt szombati sorozatunk újabb vendége, Keglovich László, a Győri ETO olimpiai bajnok labdarúgója.

Játszott jobb-bekket, balszélsőt, ám az ETO első csapatában centerként mutatkozott be tizennyolc éves korában, 1958-ban.

Merthogy előtte a Soproni VSE-ben is középcsatár voltam. Tinédzserként tizenhét gólt szereztem a másodosztályban. Aztán az NB I-ben 0:0-lal debütáltam, de a Honvéd volt a vendég. Majd hatvanötben, amikor a Diósgyőr 4:0-s legyőzésével először nyertük el az MNK-t, az első két gólt én lőttem, a harmadikat pedig Soproni Feri rúgta tizenegyesből. Ekkor az állt a Népstadion eredményjelző tábláján: Keglovich, Keglovich, Soproni. Mondtam a többieknek: – Látjátok, itt is tudják, hogy soproni vagyok!

Hamar megismertette magát Pesten, nem igaz?

Harmincezren egyáltalán nem örültek az Üllői úton, hogy megtudták, ki vagyok. A Fradi ellen 1:0-ra nyertünk, én rúgtam a gólt. Ez egy héttel azután történt, hogy bronzérmet nyertünk az ifjúsági Európa-bajnokság elődjén, az UEFA-tornán. Az elődöntőben az olaszoktól kaptunk ki 1:0-ra, a gól előtt, mi tagadás, tőlem vették el a labdát. De minden meccsen játszottam olyan társak mellett, mint Albert Flórián, Ihász Kálmán, Kékesi Mihály, Menczel Iván, Solymosi Ernő, Sóvári Kálmán. A gólarányunk 18:3 volt, a harmadik helyért 6:1-re vertük az NDK-t.

– A Soproni Textiles–Győri ETO-n mi volt az eredmény?

– Már nem tudom, az viszont biztos, hogy miközben mi edzőmecset játszottunk szülővárosomban, az FTC Dorogon vívott bajnoki mérkőzést. S kikapott 2:1-re. Ez pedig azt jelentette hatvanhárom őszén, hogy miénk a bajnoki cím. Mire Győrbe értünk, már több ezren vártak bennünket a főúton. Ez volt az ETO első aranyérme az élvonalban, a Győr első európai kupagólját pedig én szereztem a Chemie Leipzig elleni 2:0 alkalmával. A 4:2-es visszavágón kettőt lőttem idehaza, de a legértékesebb gólt Szófiában, a BEK-nyolcaddöntő második mérkőzésén értem el. Itthon 5:3-ra legyőztük a Lokomotivot, kint viszont a bolgár csapat vezetett 4:2-re, majd három perccel a vége előtt Palotai Karcsi kiugratott, és bevittem. Borzasztó körülmények között jutottunk tovább. Jeges volt a pálya; olyan nyilvános étterembe vittek vacsorázni, amelyben nem láttunk a füsttől; a szállodában arra ébredtem, hogy egy részeg alak vizel a szobámban, mert azt hitte, a vécében van... Viszont később bekerültünk az elődöntőbe. A BEK legjobb négy csapatának mezőnye így festett: Benfica, Győr, Internazionale, Liverpool. A Benficával nem bírtunk, de a hazai meccset is semleges pályán játszottuk, mert vezetőink a Népstadionba telepítették a mérkőzést. Nem örültünk, hiába szurkolt nekünk hetvenezer ember.

Pedig nemegyszer otthon voltak a Népstadionban!

Kétségtelen, háromszor egymás után ott nyertük el az MNK-t. De jól ment a Fáy utcában is. Hatvanháromban és hatvanhétben egyaránt 4:0-ra győztünk Angyalföldön a Vasas ellen. Olyanokkal gurigáztunk, mint Szentmihályi, Ihász, Mészöly, Sárosi, Mathesz, Machos, Farkas...

A Győr hogy' állt fel?

A hatvanhármas tizenegyet mondom, az mégiscsak bajnok volt: Barna – Koós, Orbán, Tamás – Palotai, Máté – Szaló, Orosz, Povázsai, Korsós, Keglovich.

A második 4:0 idején viszont már jobbhátvédet játszott.

A Komlót vártuk, és Szusza Ferenc edző egy szót sem szólt arról, hogy posztot változtatok. Csak kihirdette a csapatot: Tóth – Keglovich... Magunk közt szólva, nem hiányoztam a csatársorból, 9:0-ra nyertünk. Viszont enyém volt a legjobb osztályzat, a Népsport az akkori maximális érdemjeggyel, ötössel jutalmazott. Győrfi Laci mesterhármassal, Nell Lajos és Varsányi Tibi két-két góllal kapott hármast...

Válogatottság?

Közel álltam hozzá, de hivatalos meccsen nem kerültem a csapatba. Még a hatvannyolcas olimpián is csak egy meccsen, a Ghána elleni 2:2-n játszottam. Sérülten futkostam két gyors és technikás pali között, mert Juhász Pista és Szűcs Lajos abszolút támadó szellemben futballozott: állandóan fenn volt. Lakat Károly edző amúgy is Novák Dezsőt szerette, engem meg nem csípett. Ugyanabban az évben a magyar–szovjet Eb-negyeddöntő előtt meghívtak az A keretbe, a Fiorentinával vívott edzőmeccsen, mondhatom, leradíroztam Chiarugit. A félidő 1:0 volt, a szünetben Sós Károly lecserélt. Ha nem is feltétlenül e miatt, 3:3 lett a vége. Aztán a szovjet csapat ellen mégsem én játszottam, majd Moszkvában nem is léphettem pályára, mert a visszavágót megelőző edzésen meghúzódtam. Egy évvel később, a csehszlovákok elleni vb-selejtező előtt megint a keretben találtam magam, sőt áprilisban a kezdő tizenegy tagja voltam Porto Alegrében, az Internacional és a Gremio elleni előkészületi mérkőzésen. Májusban, a tétmeccsen a meghökkentően zavaros Sós már megint lehúzott a listáról. Hiába, aki Pestre szerződött, az válogatott lett; aki nem, az nem nagyon.

Az utolsó bajnoki?

A Vasas akkor is megjárta. Hetvenhárom júniusában, a záró fordulóban Mészáros, Török, Vidáts, Komjáti, Müller, Várady jött hozzánk, de 2:1-re nyertünk. A piros-kékeknek az ezüstérmükbe került a vereség, a Salgótarjánt 6:0-ra legyőző FTC eléjük ugrott. Akkor már egytől tízig osztályoztak, hetest kaptam. Meg háromszáz-tizenegyest. Ennyi NB I-es meccsel búcsúztam.

Csak négy mérkőzésnyit hiányzott, 27 668 percet a pályán töltött.

A nyolcvanegy évemet sem könnyű, de ezt végképp nem tudom számon tartani...