Szántó T. Gábor: Kakadémia

Apu és anyu kakilni tanít. Körülállják a rózsaszín bilimet és biztatnak. Nagyon szeretnék, ha sikerülne, ezért igyekszem, de furcsa, hogy akkor kell elkezdenem és befejeznem a kakilást, amikor szerintük kell, és már nem is adnak rám pelenkát, csak éjszakára. Próbálom, ahogy mondják, mert ha szót fogadok, és ügyesen csinálom, akkor örülnek.

Amikor végzek, megnézik, nevetnek és megtörlik a fenekem. Büszke vagyok. Indulnak az előszoba felé, de nem engedik, hogy én vigyem a bilit, mintha félnének, hogy elejtem. Valami nagy dologról lehet szó, mert apu is velünk jön. De hová viszik a bilit? Lehet, hogy ilyenkor, ha először kakil bele az ember, a szomszédoknak is illik megmutatni?

Felemelik a rózsaszín bilit, és nem látom a kakimat. Rossz, ha nem látom, elvégre mégiscsak az enyém, és úgy viszik, mintha nem is hozzám tartozna.

Hova viszik, és miért? Miért fújolnak, és miért mondják, hogy fúj de büdös, dobják ki?! Mi az, hogy kidobják? Mintha valami vicces lenne ebben. Még gondolni is rossz. Én nem akarom, hogy kidobjanak. Én nem vagyok büdös, nem akarok büdös lenni, és azt sem akarom, hogy ami belőlem jön, arra ilyeneket mondjanak! Az jobb volt, amíg pelenkába kakiltam, mert akkor éreztem, milyen finom meleg, és ki sem hűlhetett, most viszont szegény kakim fázhat a biliben, hogy nem ülök rajta.

Hívnak engem is, menjek utánuk, csak nem értem, miért emelik ilyen magasra, miért nem vihetem én magam, hiszen az enyém. Miért féltik tőlem, hát én nem akarom bántani a kakit, mert én már nagyfiú vagyok, tudom jól, hogy nem szabad bántani senkit, a kakit meg persze hogy nem bántom, hiszen az enyém, fájna, ha bántanám.

Az előszobába megyünk, a konyha felé, ám egyszerre megállnak egy ajtó előtt és kinyitják. Ez az ajtó általában zárva van. Mögötte furcsa fehér valami, kicsit csillog, alul keskeny, felül széles, felhajtható teteje van, meg még egy valami, ami szintén felhajtható, de annak nincs közepe, olyan, mint egy karika. Máskor is láttam már ezt a valamit távolról, ha nyitva maradt az ajtó, de soha nem volt még dolgom vele, mert azt mondták, ide ne jöjjek be, és nem is nyúlhattam bele. Mindig azzal vicceltek, hogy vigyázzak, nehogy beleessek. És mosolyogtak hozzá, én meg nem mertem a közelébe se menni. Nem tudom, mi olyan vicces abban, hogyha beleesnék. Szerintem inkább félelmetes.

Apu felnyitja a tetejét, és magyaráz, de túl bonyolult, amit mond, olyan felnőttes. Aztán mindketten szólnak, hogy most figyeljek.

Nézd csak, milyen érdekes! – mondják, és beleöntik a kakit. Az én kakimat!

Segítség! Mit művelnek ezek?

Apu meghúz egy láncot, ami egy dobozból lóg. Mozdulni se merek, mert félelmetes hangokat hallok. Belekapaszkodom a fehér csillogós peremébe, de azt mondják, ne nyúljak hozzá. Félek, nagyon, de belenézek, ott fuldoklik a vízben a kakim. Hát nem tudják, hogy én még nem tudok úszni, csak úszógumival? Víz zúdul alá, elsodor, és egy pillanat alatt eltünteti egy lukba a kakimat, de úgy, hogy nyoma se marad, se a nagy víznek, ami majdnem kiönt, hogy hátra kell ugranom, mert ki is fröccsen, de végül ez is abban a szörnyű lukban tűnik el, ahol az én szegény kakim, ami egy pillanattal előbb még megvolt, most meg már nincs sehol, mintha soha nem is lett volna, szinte hallom, ahogy sír, sikít a kaki a hideg vízben, segítségért kiált, miközben lezuhan, nem kap levegőt és megfullad, elnyeli a luk.

Mit csináltak ezek?

Reszketek a hideg víztől, és nem kapok levegőt. Szédülök, remegek, és hányingerem van. Futkos a hátamon a hideg, mert érzem, ahogy zuhanok én is, hiába próbálok belekapaszkodni a fütyimbe. Hát nem értik, hogy én tűnök el abban a lukban, engem visz le a víz, a szörnyű hangok, levisznek a föld alá, oda, ahol szörnyű lények laknak. Biztos azért olyan rémisztő ez a hang, hogy ne hallatsszon, ha valaki segítségért kiált.

De hát mit tettem, hogy ezt teszik velem?

Lehet, hogy már nem is vagyok?

Hiszen ez én vagyok, aki ezt gondolom, vagy nem?

És ha nem, akkor én ki vagyok?

Most tűnt el belőlem egy darab, akkor hogy lehetek itt? Vagy lehet, hogy én odalent vagyok, és mégis ezt gondolom, mert a félelem, az megmarad, ha megfulladok, akkor is? Hiszen a kaki, az én kakim, ami az előbb még bennem volt, az elpusztult. Viszont, akkor ki az, aki ezt gondolja és fél? Ki vagyok én, ha lehúztak a vécén? Hogy lehet, hogy én még itt vagyok, és ezt gondolom, miközben már el is tűntem?

Lehet, hogy a többit is lehúzzák belőlem? Lehet, hogy azért csinálták, hogy vigyázzak magamra, és jó legyek, mert lehúzhatnak egészben is. Megmutatták, hogy mit tehetnek velem, ha nem fogadok szót. Még bele is kell néznem a vécékagylóba, hogy lássam, hova dughatnak be, ha rossz vagyok. Odatolnak, és nevetnek: látom-e, hogy már nincs sehol?

Örülnek, hogy elvesztem?

Mintha bennem is lenne egy olyan lyuk, és belezuhantam volna. Mintha már nem is volnék.

Szédülök. Hányingerem van. Nem akarom!

Fogom a fütyim. Még érzem. Lehet, hogy még vagyok? Annyi van belőlem, amennyi elég ahhoz, hogy féljek. De akkor mi ment le az előbb, ha nem én, és miért érzem most is, hogy zuhanok? Lehet, hogy többször, több darabban is meg lehet halni? Lehet, hogy darabonként húzzák le a szüleik a gyerekeket a vécén? Vagy csak azért mutatják meg, hogy vigyázzak, mert ha rossz leszek, képesek egészben is lehúzni? Még mulatnak is rajta, hogy ezzel fenyegetnek. Ilyet eddig nem csináltak. Én nem akartam zavarni őket, azt se tudom, hogy kerültem ide. Micsoda igazságtalanság ez! Segítség! Segítsen már valaki! Haza akarok menni! Haza akarok menni! Nem ülök többet a bilijükre.

Lehet, hogy már nem is vagyok. Olyan, mint éjszaka, amikor egyszer csak anyu ölében ébredek, és nem tudom, hol voltam, csak most nem ébredek fel. Engem vitt le a hideg víz, én tűntem el a lefolyóban. Lehet, hogy már meg is haltam, mert a föld alatt, ahová a kakim került, csak a halottak laknak. De akkor hogyhogy itt van anyu és apu, akik beszélnek és nevetnek, mint akik élnek? Őket nem vitte le a víz. Lehet, hogy a halottak is fel tudnak jönni, és a vécén fel is jönnek és lerántanak magukhoz. Mert tudom, hogy aki nem él, az halott. Mondták.

Hányingerem van, de nem szeretek hányni, mert akkor olyan, mintha kiszakadna belőlem valami. Mint most.

Lehet, hogy voltam már lent, csak nem emlékszem rá?

Szédülök.

Végre lefektetnek, beteg vagyok, ráz a hideg. Bele akarják dugni a fenekembe a hőmérőt, de kiabálok, hogy ne, mert akkor biztos újra kakilnom kell majd. Soha többet nem akarok kakilni.