Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Ebben a városban is, mint mindegyikben, magas házak álltak egymás mellett, a rengeteg házon rengeteg ablak, s az ablakok mögött tengernyi ember. A keskeny utcák fölött alig látszik az ég. De minél magasabbra megy az ember, annál többet lát belőle. Akik az ötödik emeleten laknak, azok a legboldogabbak: náluk egész nap világos van.
Ám mindez semmi sem ahhoz képest, amit a háztetőkről látni. El lehet nézni egészen messzire a város fölött. Az emberek kis bogaraknak tűnnek, amint ide-oda járkálnak lenn az utcán. Fönt pedig az ég látszik, egészen, semmi a világon nem takarja el. Bizony, szép látvány ez, és mégis nagyon kevesen látják.
Mert ki jut fel a házak tetejére? Csak a galambok meg a kéményseprők. Igazán! Sok-sok kémény van a háztetőkön, és mindet meg kell időnként tisztogatni. A kémények kormosak, és a kéményseprők feketék lesznek a koromtól. De nem kell megijedni tőlük. Sőt! Sokan azt mondják, hogy szerencsét hoz, ha valamelyikükkel találkozik az ember. Lehet, hogy így van, de ezt senki sem tudja egész biztosan. Még az a fiú sem, akiről a mese szól, pedig ő kéményseprő volt. Úgy hívták, hogy Kelemen. Más érdekeset nem is tudok róla mondani, talán még azt, hogy csillogó szőke haja volt. Ezt azonban senki sem tudta, mert mindig a fején volt a sapkája, ha meg letette, akkor a koromtól fekete színű lett a haja is.
Ezt a Kelement egy napon elküldték, hogy a város legmagasabb házán hozza rendbe a kéményeket. Fel is mászott a tetőre, és fütyörészve, ahogy szokott, nekilátott a munkának. Dolgozott, dolgozott, egyszer csak különös hangot hallott. – Csrrr! – mondta a szomszéd házon egy öreg, rozsdás szélkakas. – Csrrr! – és háromszor megperdült a tengelye körül. – Vigyázz, Kelemen! Nézz körül, Kelemen! Csrrr! – Kelemen körülnézett. Lenn az utcán minden úgy volt, ahogy szokott. A háztetők is olyanok voltak, mint máskor. Hanem az ég nagyon furcsán nézett ki. Április volt, amikor az időjárás maga sem tudja, hogy mit akar. Sütött a nap, de az égbolt alján alattomos, sötét felhők lapultak, és gyors, erős szelek kergették őket a város felé. Kelemen megijedt. Micsoda vihar lesz!
Ilyen évek óta nem volt! Talán még a kéményekből is elsodor néhányat! Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy szólni kellene az embereknek, ők biztosan nem látják onnan lentről a készülődő veszélyt. Kiabálni kezdett. – Hahó, hahó! – de nem hallotta meg senki lenn az utcákon, mert az autók, villamosok zaja süketté tette a fülüket. Kelemen integetni kezdett, hadonászott a háztetőn, hátha észreveszi valaki. De senki nem pillantott felfelé, mindenki maga elé nézett. Gondolkozott. Mit tegyen? A szélkakas újra pörögni kezdett. – Siess, Kelemen, baj lesz, Kelemen! – Kelemen töprengve bámult le az utcára.
Hirtelen meglátott egy lányt. Világoskék ruha volt rajta, vadonatúj. A haja fekete volt és göndör. Talán éppen a fodrásztól jött. Milyen kár lenne érte, ha megázna! Kelemenbe új erő szállt. Eszébe villant, hogy mit tegyen. Lekapta a sapkáját, és ledobta a magas ház tetejéről az utca közepére. Az történt, amit várt. Az emberek megálltak, és csodálkozva bámultak felfelé. S ahogy felnéztek, azonnal meglátták a készülődő szörnyűséges vihart.
Rémülten kiugráltak a villamosokból, befutottak a kapuk alá, és perceken belül üres lett az utca. Akkor hirtelen nagyot dördült az ég, és teljes erővel kitört a vihar. Fújni kezdett a legerősebb szél, és esőt csapkodott a házakra. Mindenki fedél alá menekült, csak Kelemen állt mozdulatlanul a háztetőn. A sapkáját, amit ledobott, senki sem vette föl, otthagyták az út közepén. A szél ide-oda görgette, egyik kaputól a másikig, de senki sem nyúlt ki érte. Nagyon kormosnak találták. Kelemen pillanatok alatt bőrig ázott. De elhatározta, hogy addig ott marad, amíg valaki föl nem veszi a sapkáját. A szélkakas gúnyosan nevetett rajta: – Csrrr, úgy kell neked! A legjobb pörögni, ha fúj a szél, és nem törődni semmivel! Csrrr! – és vadul forogni kezdett.
Már nagy szemű, kopogós jég esett, és Kelemen vacogni kezdett a hidegtől, amikor a kék ruhás, fekete hajú lány észrevette az egyik kapualjból Kelemen sapkáját. Egy pillanatig sem gondolkodott, kifutott a zuhogó esőbe, felkapta a földről, és visszaszaladt vele.
Kelemen meghökkent egy percre, aztán sarkon fordult, és boldogan lerohant a lépcsőn, ki az utcára. Hullott a jég, az eső, dörgött, villámlott, fújt a szél – szóval ítéletidő volt, a kék ruhás lány pedig a szemközti kapualjban állt kicsit nedvesen és rázogatta a sapkát.
Kelemen, nem törődve semmivel, átfutott hozzá. Megfogta a kezét, aztán átkarolta – és nem is eresztette el a vihar végéig.
