Búcsú Avar Jánostól

Halálával a régi újságíró-iskola egyik utolsó, meghatározó tagja távozott.

Alig két hete, november 20-án jelent meg az utolsó cikke a Szép Szóban, Trump a demokraták aduja címmel. Néhány nappal korábban hívott fel, hogy jelezze, mielőtt kórházba megy, mindenképpen küld még egy írást az általa szinte percről-percre követett amerikai belpolitikai helyzetről. Elhűlve hallgattam, hogy ismét daganatot találtak a szervezetében, ezúttal a májában, ő azonban szokásos optimizmusával ütötte el az aggodalmam, mondván, háromszor operálták már rákkal, s mindegyik után felépült, tünetmentesen, gyógyultan távozott a kórházból. De nem sokáig tudtunk beszélni, a szokásos, elmaradhatatlan teniszpartijára sietett – 83 évesen.

Az elmúlt néhány évben, amióta a hétvégi melléklet szerkesztőjeként rendszeres munkakapcsolatba kerültünk, hozzászoktam a váratlan hívásaihoz, reggel 7-kor éppúgy szívbaj nélkül csörgetett meg, mint este 11 után. „Nézed a CNN-t, Zolikám?” – szólt bele a telefonba, rekedtes, jellegzetes hangján, és legtöbbször meg se várva a válaszom belekezdett az épp aktuális amerikai helyzet politikai elemzésébe. Tavaly ősszel, bár figyelemmel követtem a Trump-Biden párharcot, rendre tőle értesültem az elnökválasztás tagállami eredményeiről: „Megvan Arizona, már csak Georgia hiányzik.” Mikor néhány hete elolvasta Woodward (és Costa) legújabb könyvét Trumpról, fél órán keresztül mesélte a legszaftosabb részleteket. Elképesztő tárgyi tudása kiváló memóriával társult, a Watergate-ügy legapróbb részleteiről éppolyan színesen beszélt és írt, mint a Nixont követő amerikai elnökök bármelyikének viselt dolgairól. Nem napra, percre pontosan idézett szó szerint kongresszusi felszólalásokat, de a kisujjában voltak az amerikai legfelsőbb bírósági döntések is.

Megtiszteltetés volt vele dolgozni, hiszen még gyerekként, a 70-es években hallottam először televíziós kommentárjait, ő már akkor a Magyar Nemzet washingtoni tudósítójaként dolgozott. A Népszabadságnál kezdett a 60-as években, de csaknem 30 éven át a „régi” Magyar Nemzet munkatársa majd főmunkatársa volt, a 2000-es évek elején pedig a Vasárnapi Hírek főszerkesztőjeként zárta aktív éveit. Gondolom, a legtöbben tévés kommentárjaira emlékeznek, de nem csak külpolitikai elemzéseire, hiszen évekig alapembere volt az ATV baloldali Sajtóklubjának. Nagyon utálta ezt a mai rezsimet, nagyon tudott haragudni, de úgy vélte, nem az érzelmeket, hanem a tényeket kell velük szemben felmutatni. És a legfontosabb, mondogatta, hogy nevetségessé tegyük őket, ez fáj ugyanis a legjobban.

Sokaknak, sokunknak fognak hiányozni cikkei, elemzései, jellegzetes hangján előadott poénjai. Halálával a régi újságíró-iskola egyik utolsó, meghatározó tagja távozott. Hihetetlen, hogy nem ébredek többé a hívására.