Költői végrendelet ez a kötet vagy csak eljátszik a költői végrendelet gondolatával? A múlt számbavételével indító, a jövő távlatait latolgató, de az Epitáfium című verssel záródó könyv ugyanis könnyen utat engedhet ennek a feltevésnek.
Már a Bejáró művész című kötetem is a lezárás és a nyitva hagyás, a lekerekítés és a folytatás lehetőségének a kettősségével élt; lásd annak záróversét. Mivel végrehajtandó költői programom nincsen, próbálok jó viszonyt ápolni az ihlettel – sugallataim, inspirációim, beakadásaim vannak, s ezek sem annyira képi, inkább nyelvi repeszek, amik köré szerencsés esetben egy-egy vers rakódik; ettől aztán mindig bizonytalan a folytatás. Szabó Lőrinc mondta egy interjúban, hogy sosem tudhatja, az éppen lezárt verse nem az utolsó-e. És az egyéni élettartamtól függetlenül, valóban, a költő bizonyos értelemben minden vers végére úgy teszi ki az írásjelet, hogy benne van a pakliban: az az utolsó.
A friss kötet koncepciója hogyan állt össze? Hiszen majd’ 15 évvel az előző után jelent meg, de vannak benne 2002-re datált költemények is, ahogy az elmúlt másfél évtizedben rendszeresnek mondható a költői jelenléte is az irodalmi lapokban. Hogyan kristályosodott ki ez az ennyire precíz dramaturgiával, struktúrával és izgalmas belső utalásokkal teli három ciklus, mely összesen – talán utalva az életkorára – 60 verset tartalmaz?
Nem tudom, mikor kattantam rá erre hármas, triptichonszerű szerkezetre, de az első (Végtelenül egyszerű lenne minden, 1990) és a kétnyelvű (A végesség kesernyés v… – Endlichkeit mit bittrem Trost, 2007) kötetem kivételével a többi ezt követi. S mindig vannak az összegyűlt versek között olyanok, melyek egy-egy kötetbe rendezés után megmaradnak, annak a reményében, hogy egy másik struktúrában megtalálják majd a helyüket. A mostani szerkesztése közben a kronológiát is lábbal tiportam, ahogy nem véletlen a cím kettős olvasata sem: arra törekedtem, hogy a hálaadás értelmezése ne fedje el egészen a valahonnan valahová eljutást, a haladást. Kifejezetten olyan könyvet akartam csinálni, ahol a harmadik ciklus apaságversei vagy a jövőbe mutatóbb jellegű versek, amelyek a középső ciklusban tematizált depresszió igen makacs második hulláma előtt keletkeztek, valamiféle biztatást sugároznak: hogy nagyon mélyről is fel lehet jönni. Ennek a folyamatnak a dokumentálása szeretne lenni a kötet egésze.
Ez a verses „dokumentálás” a depresszió démonával, D. kisasszonnyal folytatott kegyetlen viszonyról mennyire segítette a kilábalást, mennyire tudott terápiaként működni? Egyáltalán: a depresszió megszenvedése idején, vagy utólagosan, a gyógyulást követően íródtak a költemények?
A versek a betegséggel szinkronban keletkeztek, s így némelyik a retorizáltságnak, az eltávolításnak majdnem a minimumán mozog: segélykiáltás artikulálódik bennük. Az önterápia azonban nálam nem működött, ez kiderült hamar, nem is vártam, így csalódással sem járt, hogy nem sikerült münchauseni módon az írásaim által mintegy a saját varkocsomnál fogva kirántani magam a mocsárból. Ugyanakkor a hozzám közelállók szolidaritására nagyon is számíthattam. Ahogy – s ez a versekben is tükröződik – rendkívül fontos érzés volt azt is megtapasztalni, hogy a legnehezebb pillanatokban, mikor a saját árnyékodként és karikatúrádként létezel, a nyelv a veled kötött szövetséget nem mondja fel, nem hagy cserben: a légszomj gyakran tudott verssé változni.
Az egzaktságra törekvés és a nyelvi humor két olyan, egymástól el nem választható jellegzetessége a költészetének, amik máskülönben mintha ütnék egymást. Hogyan békítette ki őket egymással?
Számomra a legizgalmasabb lehetőség, hogy e kettőt össze is lehet boronálni. Hogy egy kevésbé sikerült szöveget ez a szemre vadházasságnak látszó frigy esetleg szét tud feszíteni, az benne van a pakliban, de egyébként azt gondolom, nem zárják ki egymást, nagyon is együtt tudnak működni. Gondolni bármit szabad, de miért vélné úgy bárki is, hogy a pontosság záloga a humort kizáró komolyság lenne?
A megfogalmazásnál maradva: a versekben a depresszió okozta kín nyelvének elsajátítása illuzórikus. Volt esetleg olyan költészeti példa, amihez fordulhatott?
Nem kerestem ilyen példát vagy előképet. Utólag mindenesetre szinte elszégyelltem magam, amikor például azt konstatáltam, hogy az Üdvözlet a kontinens belsejéből című Schein Gábor-kötetben milyen kevés vers tematizálja a betegséget, pedig ott azért egy rák küzdetett le. Ehhez képest én, „csak” egy mentális defektussal küszködve, egy elég hosszú ciklust szenteltem neki. De ha konkrét nyelvi mintám nem is volt, óhatatlanul eszembe jutott a személyiséget érintő változások lehetőségével is terhes agydaganattal való megküzdést leíró Luther kutyái című regény Szilasi Lászlótól, vagy a szerintem a depresszióhoz kvázi kalauzul szolgálható Másik halál Barnás Ferenctől.
Képileg viszont már a borítón visszaköszön Freud mint a bécsi lélekgyógyászat apostola, és Bécs mint a depresszió kiújulásának színhelye. A betegségdémon-, a számvetés- vagy lélekelemző versek – önmagukon is túlmutatva – igencsak figyelemre méltó létversekké alakulnak. Kíváncsi vagyok, mit tart a pszichéről, mennyire rugaszkodna el a racionalitás talajáról vele kapcsolatban?
Teljesen metafizika nélkül, azt hiszem, valami egészen elképesztően átütő nyelvi tehetség kell ahhoz, hogy valamirevaló költészetet tudjon valaki művelni. Tulajdonképpen már a nyelv használata is óhatatlanul magával hoz valamiféle metafizikai kiterjesztést. Hogy önálló létminőséggel bír ez a bennünk lévő valami, erre nagyon profán módon az uralhatatlansága és kormányozhatatlansága is figyelmeztetett. Érdekes módon, míg a keringési és kiválasztórendszerünk, a sejtműködésünk automatikus és uralhatatlan voltát teljesen természetesnek vesszük, eközben mintha igényt támasztanánk arra, hogy mindazon folyamatoknak, amelyek tudati vagy tudatalatti szinten történnek velünk, mi legyünk az urai. Na most egy ilyen depresszió nagyon a képébe tolja az embernek, hogy ez mennyire nincs így!
Persze lehet azt mondani, hogy ezt a bennünk lévő „fekete dobozt”, ami kilóg a kormányzati hatáskörünk alól, léleknek nevezni egyfajta ártalmatlanító, eufemizáló misztifikálás, s így egyfelől belesimul a romantikus költészeti hagyományba, másfelől ezzel a fenyegető voltát is tompítjuk, szelídítjük. Mert a lélek a depresszió démonánál, D. kisasszonynál mégiscsak kevésbé fenyegető minőség – noha a kettő végül is egy és ugyanaz, vagy legalábbis a lélek tartalmazza lehetőségként saját „kibicsaklását”, D. kisasszonyt!
Azt gondolom, ez a nagyon mélyről való felevickélés – ez a mégiscsak münchauseni mutatvány –, a működőképes és működtethető „eredeti” állapot elérése a traumatikus pokoljárást követően – maga a csoda. Aki pedig ezt a csodát kétszer is megéli, annak nagyon pogánynak kell lennie ahhoz, hogy a ne adjon esélyt a Gondviselés létezésének.
+1 kérdés
Tanulj meg vágyakozni arra, ami a tied! – tartja a mondás, és a Haalaadaas versei egy részének ez akár a mottója is lehetne. Még azoknak is, amelyek éppen a hiányt mérik fel, hogy mi minden lehetett volna még magánéletben, költőként stb. Megalkuvás, a korral jár, nincs mit tenni ellene, s mindezzel együtt ez a belátás lenne a többértelmű kötetcímnek a jelentése: hálaadás? Netán: haladás?
Kár, hogy nem nekem jutott eszembe ez a mondás… Ha költői program helyett mégiscsak mocorogna bennem valamiféle becsvágy – valaminek a kifejezésére irányuló vágy –, akkor az majdnem a kör négyszögesítéseként írható le. Az Anna Karenyina agyonidézett első mondata – „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – a költészetre is transzponálható. Érvényes és más számára is érdekes nyelven szólni a boldogságról, az borzasztó nehéz dolog.
„Ház, kert… / Feleség, Gyermek; és pontosan tudod, tudnod kell, nem orrfacsaró idill ez” – olvasható az Also bitte! című versemben, és „Amíg nem érzed, Barátom, a hálát, / pusztán azért, hogy itt lehetsz, / odaát sem készítnek különb szállást / neked a morcos istenek” – folytatom most az An die Hinterweltler soraival – csak hát ez önmagában olyasmi, amire egy átlagolvasó teljes joggal azt mondja: „Na, jó, és?”
A kihívás számomra éppen az, hogy sikerüljön olyan verseket is írnom, amelyek képesek túlmutatni ezen a „na, jó, és?”-en.
