November 30-án este, budapesti otthonában, Covidban meghalt Sipos József (1948-2021) történész, címzetes egyetemi tanár, a paraszti politizálás magyarországi történetének specialistája és egyik legjobb ismerője. Nekem, immár több mint fél évszázada barátom, vita- és harcostársam. S bár nagyon sok mindenben nem értettünk egyet (talán senkivel nem vitatkoztam annyit, mint vele), mindig is a kevés számú igazi magyar demokrata egyikének tartottam. Mondhatnám, „alkatilag” is demokrata volt, aki nem tudott és nem is akart nem demokrata lenni. Történész volt, főiskolai, majd egyetemi oktató (közben néhány évig történész-muzeológus), de mindig is intenzíven politizáló, közéleti ember. Renitens baloldali persze, aki nem konjunktúrák előírásai szerint gondolkodott és lépett, nem az aktuális fősodorhoz igazodott. Paraszti gyökereit megtartó, városi, sőt nagyvárosi szocialista volt, miközben a világ kifordult alóla is, s már az ún. „ballib” számított és számít ma is baloldalinak – ami tárgyilag tarthatatlan, az emberi önemancipáció szempontjából pedig tévút. Ő mindig hű maradt a „lentiek”, a kétkézi munkások ügyéhez, emberi világához. Széles körben mozgott, érintkezett és közvetített, urambocsá´, még jobboldaliakkal is szóba állt, nem mondott le az érvelés, a meggyőzés lehetőségéről. Optimista volt, vagy naiv? Nem kérdés. De mindig a megoldásokat, a helyzet itt és most javítását kereste. Bár fizetett pártmunkás is volt, sem „megélhetési politikus”, sem „bizniszértelmiségi” nem lett; akin tudott, segített. Jó szóval, tettel, s ha kellett, még pénzzel is. Paraszti módon takarékosan élt, édesanyjától örökölt kertjében kaszált, fát metszett, összeszedte a lehullott almát és körtét, hogy pálinkát főzethessen belőle – de faluja munkanélküli cigány fiataljait rendszeresen támogatta egy kis pénzzel. Figyelt régi diáktársaira, igyekezett megtartani a diákkort túlélt, egymásra figyelő baráti közösséget, és – nem mellékesen – szervezte a kritikai mozgás lehetőségeit magukban hordozó politikai peremszervezeteket. (A reformköröktől a társadalompolitikai tagozaton át a legfrissebbekig.) Sok-sok politikai kudarc után is, a reménytelenség atmoszférájában is.
Jóhiszemű volt s maradt mindvégig, szétszórta magát a közügyek ezerfelé húzó követelményei között, magánéletét is föláldozva azért, amit fontosnak vélt. Mindenkire jutott ideje, barátaira és tanítványaira éppúgy, mint faluja ügyeire, elesettjeire. Három hely: Budapest, Dombrád és Szeged között folyamatosan úton volt. Ezentúl mindenhonnan hiányozni fog.
A Nagyatádi Szabó-féle kisgazdapárt történetét nála senki jobban nem ismerte. Idevágó könyvei, tanulmányai, konferencia-előadásai még sokáig megkerülhetetlenek lesznek. Szegedi egyetemi tanítványai emberségét, egy-egy gondolatát, gesztusát sokáig nem fogják elfeledni. A közélet terén is sokféle összefüggésben megérezhető lesz hiánya. De emberként, másokra figyelő, másokért tevékenykedő emberként fog leginkább hiányozni mindenhonnan.