Mindig visszás, ha a magyar állam a saját polgárainak egy jelentős csoportjával pereskedik – hiszen mindig felveti azt a kérdést, hogy lehet-e az államhatalomnak a saját polgáraiétól elkülönülő érdeke. Magyarországon a jelek szerint lehet: nálunk az elmúlt években gyakorlattá vált, hogy a kormánnyal szemben alkotmányos alapjogokat is csak bírósági úton lehet érvényesíteni. Az pedig már a szóban forgó kormányról meg az általa gründolt alkotmányhelyettesítő betűkupacról árul el nagyon sokat, hogy ezekben a perekben igen gyakran az állampolgár marad alul, miközben az alaptörvény elvben garantálná az alapjogok sérthetetlenségét.
Most – ritka, de azért nem példátlan kivételként – a bíróság kimondta, hogy a polgároknak van igazuk a kormánnyal szemben: „az állam nem hagyhatja magukra a súlyos-halmozott fogyatékossággal élő embereket és az őket gondozókat”. Az orbáni többség szeret rendszerváltásként gondolni 2010-re; nos, ha így van, akkor az új rendszer, a NER korszakának egyik legfontosabb – igaz, még nem jogerős – bírósági ítélete született meg. A Fővárosi Törvényszék hat évig tartó jogi hercehurcának véget vetve voltaképpen azt deklarálta: az államnak olyan ellátási formákat kell fenntartania, amelyek lehetővé teszik, hogy a családok élete akkor se menjen tönkre, ha súlyosan fogyatékos gyermekük születik, vagy valaki a családban betegség, baleset folytán súlyosan fogyatékossá válik. Az ítéletben indirekt módon az is benne van, hogy jelenleg – a legkeresztényibb kormányzás tizenkettedik évében, az ország utóbbi száz évének állítólag legjobb évtizede végén - egy ilyen fordulat általában egyenlő az anyagi, lelki, társadalmi tönkremenetellel, és hogy a kormány eddig egy szalmaszálat sem tett keresztbe azért, hogy ne így legyen.
Az előzményekre, illetve az ügy politikai szereplőinek ismeretére támaszkodó prognózisunk az, hogy nem is akar, azaz meg fogja fellebbezni az ítéletet. Ami ez eddigi szélső-neoliberális, szociáldarvinista szemléletüknek tökéletesen megfelel – csak ha lehet, ne nevezzék kereszténynek.