A pandémia elleni védekezés nem utolsósorban morális kihívást jelent. Hiszen felmérhető, hogy egy-egy társadalom hogyan vizsgázik szolidaritásból, felelősségérzetből, és ami különösen fontos, hogyan viszonyul a szabadsághoz. A polgárok fel tudják-e mérni, hogy az egyéni szabadság meddig terjed, s hogy a szabadság egyben kötelességeket is von maga után? Mennyire értelmezik félre a szabadságjogokat, és mennyiben tévesztik ezt össze a társadalom érdekeivel szembeni önző szabadossággal? Mennyire aktuálisak a klasszikus szerzők – John Locke, John Stuart Mill és társaik – gondolatai? De ami ennél is veszélyesebb: a kormányok hogyan reagálnak majd ennek a „vizsgának” az eredményeire?
A hatalomnak van egy alapvető természete, állandóan terjeszkedni akar. A mindenkori hatalom gyakorlói ezt persze kívánatosnak tartják. Ezért van rendkívüli szerepük a hatalom-korlátozó intézményeknek, illetve a közvetett és közvetlen demokrácia gyakorlásának. Utóbbit azonban csak felelős, kellő ismeretek birtokában lévő egyének tudják jól végezni, akik rendelkeznek kellő toleranciával, szolidaritással, empátiával, és a közösségi érdekeket tartják szem előtt. A hatalom fenti természete okán ezt gátolni próbálja. Ennek egyik eszköze lehet az állampolgárok tömegeinek hiteltelenítése, alkalmatlanságuk bizonyítása.
A koronavírus-járvány kitűnő lehetőséget ad erre – ahogy látjuk Magyarországon is. A tudomány jelenlegi állása és a nemzetközi – sajnos több mint elegendő – tapasztalatok szerint a leghatásosabb védekezés az oltás. Kézenfekvő lenne, ha tehát a kormányok ezt kötelezően elrendelnék, ami véleményem és reményeim szerint be is fog következni világszerte - azonban a demokratikus hagyományok miatt egyelőre a meggyőzés és kérés eszközével próbálják elérni, hogy a lakosság teljes átoltottsága megvalósuljon.
A társadalom felelős és szolidáris többségi része ezt elfogadja, és akkor is önként aláveti magát ennek az egyén számára minimális kockázattal járó, de a közösség számára létfontosságú eljárásnak, ha netán személyesen nincs is teljesen meggyőződve arról, hogy valóban ez az optimális megoldás. Aláveti magát, mert közösségi lény, elfogadja, hogy egyéni szabadsága addig terjed, amíg nem csorbítja, veszélyezteti nemcsak a társadalom, hanem a másik egyén jogait, érdekeit. Ahogy elfogadja a közösség törvényeit, az együttélés szabályait, azt, hogy adót kell fizetni és meg kell állni a stoptáblánál.
De mindig és mindenütt van egy kisebbség, melynek tagjai magukat a többiek fölé helyezik, ahogy az egyéni érdekeiket is a társadaloméi fölé. Ők azok, akik a szabályokat csak a „birkák” által betartandónak tartják, akik az adózást megpróbálják elkerülni (persze elvárva a magas szintű közszolgáltatást), és a szolidaritást csak akkor tekintik értéknek és elvárhatónak, ha éppen nekik van rá szükségük. Ők nem hajlandók magukat beoltatni ilyen vagy olyan indokkal, zavaros ideológiák miatt. (Hangsúlyozom, ebbe a körbe nem tartoznak bele azok, akik egészségügyi vagy más valós indokkal, orvosi javaslatra utasítják vissza a vakcinációt.) Sajnos ezek között az „antiszolidáris” polgártársaink között sok értelmes, tanult, diplomás ember is található, így az ő ellenpropagandájuk nemcsak az összeesküvés-elmélet hívők, hanem a jó szándékú, ám tudatlan rétegek alá is lovat ad.
A különböző hozzászólásokból, "megmondó" műsorokból kirajzolódik egy „hibrid”, elvben és deklaratíve nem oltásellenes, de önmagát sérthetetlennek tekintő polgártípus is, ám az ő hozzáállásuk sem kevésbe veszélyes a közösségre, mint nyíltan oltás- és járványtagadó társaiké.
Ők magukat saját elhatározásból és az egyéni szabadságjogaikra hivatkozva „mentik fel” az oltás felvétele alól. Ők makkegészségesek, kellő távolságot tartanak maszkban, így az oltakozást szükségtelennek tartják. Ők nem kapják el és nem terjesztik a betegséget, és egyébként is felnőtt emberek, nekik jogukban áll felelős, szuverén döntést hozni a saját testükre vonatkozóan – ahogy ezt egy szakszervezeti vezető szájából hallottam.
De ez nem igaz! Nem(csak) saját testükről, hanem embertársaik egészségéről döntenek, és ez utóbbi kötelez. A Népszavában olvastam egy találó hasonlatot. Ha egy falut árvíz fenyeget, egyik háztulajdonos sem teheti meg, hogy a háza elé nem teszi le a homokzsákokat, mert ezen a résen az egész község víz alá kerülhet. Ilyenkor a közösségnek joga van a renitenskedőt vagy megregulázni, vagy a közösségből kizárni. S ha a járvány elleni küzdelmet harcnak nevezhetjük, egy háborús hasonlattal élve bombázáskor, ha a településen csak egyvalaki is megszegi az elsötétítési kötelezettséget – saját önrendelkezési jogára hivatkozva –, vajon mennyi megértésre számíthat a szomszédoktól? Megint a szolidaritás, a felelősségérzet hiányával, a közösséggel szembeni kötelezettségek semmibe vételével állunk szemben.
S ha már az előbb a szakszervezet került szóba, nem mehetünk el amellett, hogy egy részük viselkedése – legalábbis a kötelező oltással kapcsolatos reakciójukat tekintve – súlyos szerepzavarról tanúskodik. A tanárokat, illetve a rendvédelmi dolgozókat és a tűzoltókat tömörítő érdekvédelmi szervezetek vezetőinek megnyilvánulása a kérdésben teljesen ellentétes a szakszervezetek feladatával. Ez ugyanis nem más, mint egy adott szakma művelőinek érdekképviselete, jogaik védelme és a méltánytalanul sérelmet szenvedett tagok melletti kiállás. De ez nem jelentheti azt, hogy azokat a tagokat is védelmezzék, akik nem csupán a tagság többsége, hanem az egész társadalom érdekeivel szembe mennek, és közösség-ellenes, mindenkire veszélyt jelentő magatartást tanúsítanak. Az oltástagadást ebben a helyzetben egy szakszervezet nem tolerálhatja, és finoman szólva az sem helyénvaló, hogy azzal próbál revolverezni: ha kötelező lesz az oltás, akkor majd nem lesz elég tanár, tűzoltó stb.
Különösen megdöbbentő ez a reakció a pedagógus szakszervezet részéről. A tanárok munkaidejük nagy részét több tucat diákkal összezárva töltik, akiknek a többsége még oltatlan. Az a felelőtlen pedagógus, aki oltatlanul megy közéjük, nemcsak egészségügyi kockázatot jelent, hanem erkölcsileg is ellehetetlenül. Az igazi pedagógusnak példát kell mutatnia a gyerekek számára. Vajon milyen tanár az, aki oltástagadással azt a példát mutatja, hogy mindenki vonja ki magát a közös felelősségvállalás alól, csak magával törődjön, és a szolidaritást el kell felejteni? Ha az ilyen tanárok miatt lesz létszámhiány az iskolákban, az talán még mindig jobb, mintha ilyen embereket engednének a katedrára.
Félreértés ne essék, ha a szakszervezetek a kötelező oltás farvizén próbálnak a tagságnak jobb körülményeket, magasabb fizetést kiharcolni, vagyis ezt tárgyalási alapnak tekintik, az teljesen helyénvaló. De az oltástagadást bármilyen formában ha nem is támogatni, de tűrni, az már túlmegy azon a határon, ameddig ezeket a szervezeteket komolyan lehet venni. Nem véletlen, hogy éppen a pedagógus szakszervezettel játszotta el a kormány nemrégiben azt, hogy a bértárgyalások alatt suttyomban hozott a témában rendeletet. Egy ilyen tekintélyét, legitimitását eljátszó szakszervezetnek a tiltakozását ki veszi komolyan? Mindazonáltal az oltás miatti pályaelhagyásnak azonnal elejét lehet venni, éppen a kötelező oltással - így aztán nem mehetnek el az oltatlan tanárok, tűzoltók – ahogy az egyik szakszervezeti vezető fogalmazott – árufeltöltőnek sem.
A magyar társadalom – ahogy a világ többi közössége is – most vizsgázik. Vizsgázik abból, hogy megérett-e a szabadságra, annak minden előnyével és kötelezettségével együtt, tud-e felelős döntéseket hozni saját magára vonatkozóan, vagy továbbra is kormányzati bábáskodásra szorul?
Hajlandók vagyunk-e megfizetni a szabadság árát – ami jelen esetben az oltás? Ezen a vizsgán mindnyájunknak át kell esni. Ekkor kiderül, kik azok, akik élni, és kik azok, akik csak visszaélni tudnak a szabadsággal. Az utóbbiak viszont nem is érdemlik meg.