Csöngetni mindenkihez
Begyűjtöm a macskát az udvarról.
Felkattan a mozgásérzékelő lámpa.
Nincs mozgás az utcán, pedig, de nincs.
Temetőben alszotok vagy nem értek rá.
Nem dudálnak autók,
nem berregnek motorok.
Belökve minden jármű a holtágba.
Hínár fogja a kormányt.
Apáink holtak vagy betegek.
Anyáink telefonhívásra várnak.
Nem volt ez mindig így.
Sosem volt ez így.
Megéljük, hogy sosem.
Belátjuk a néptelen utcát.
Ott jövünk, onnan érkezünk.
Úttörőházi diszkó, pattanó neonok.
Vége az utolsó számnak.
Onnan nézve még mindig
mi vagyunk a fiatalok.
Innen látva nagymamák aggódnak.
Ne soká, ne sokat, gyertek el.
Mennénk, de ott jövünk egy
lámpákkal gyufázott mellékutcán.
Halványodnak a régi kiáltások.
Fel kellene csöngetni mindenkihez.
És elszaladni, hogy soha ne érjen utol
saját magányunk.
Nyitva
Olyan jó lenne nem akarni semmit.
Csak így nézni, és nem kívánni.
Nem kérek, nincs, csukd be az ajtót.
De nyitva is hagyhatod, mindegy.
Olyan jó lenne, ha nem hívna fel többé senki.
A vonal végén tundra, gombák és szarvasok.
Olyan jó lenne, ha nem lenne semmilyen.
Olyan jó lenne, ha nem hívtok, hagyjatok.
Nem akarok semmit. Nem akarok csengőhangot.
Új fűszert, lábtörlőt, fogkrémet. Nem kell.
Olyan jó lenne, ha nem kérdeznétek meg többé.
Amúgy mi újság. Semmi, és amúgy sem.
Olyan jó lenne, ha nem lenne jó.
Nem kell a jó, aludni akarok.
Felébredni a Tessedik utcában.
Jégvirágos reggel, mama teát ad, melenget.
