Uberto Pasolini;

Megmondani vagy elhallgatni

Egy haldokló férfi a lehető legjobb új szülőket keresi kisfiának Uberto Pasolini Az örökbeadás című drámájában. Az író-rendezővel Zoomon beszélgettünk.

A Still Life és most Az örökbeadás története is kapcsolódik a halálhoz.

Ez teljesen véletlen, melynek az oka, hogy nem túl nagy a fantáziám és mindkét film esetében egy-egy újságcikk alapján indultam el. Ugyanakkor ezek a filmek nekem mégsem a halálról szólnak, az csak mellékesen van jelen, mivel a Still Life igazából a magányosságról, az emberek közötti kommunikáció hiányról, Az örökbeadás a gyermek és az apa közötti szeretetről mesél. Az, hogy utóbbi esetében az apa halálos beteg, nem fontos, a lényeg, hogy nem tud a fiával többet együtt lenni – akár börtönbe is vonulhatna. A fő dramaturgiai mozgatórugó az, hogy kényszerűségből el kell engedniük egymást. Persze, az igaz történet, mely alapján készítettem a filmet, egy halálos betegségre épül, így nem lehetett elkerülni, hogy a halálról beszéljen az apa és a fia. 

Egy ilyen történetet másképp lát az, akinek meghalt egy közeli hozzátartozója.

Minden bizonnyal. Mint ahogy engem is egy bizonyos nézőpont érdekelt: Mit tesz egy ember, amikor tudja előre, mikor ér véget az élete? Amikor látunk, olvasunk egy történetet, vagy amikor velünk történik valami, ezeket mindannyian másképp éljük meg, és személyes, egyedi gondolatokat fogalmazunk meg az élményeinkről.

Rendezőként ez markáns vélemény, ellenben ön producer is egyben. Van hipotetikus nézője?

Én vagyok az. Pontosabban fogalmazva, határozottan nem kezdek el morfondírozni azon, hogy vajon mások mihez mit szólnának. Tudom, hogy a producerek manapság nem azt gondolják, de engem igenis az ösztöneim, az ízlésem és a világnézetem determinál. Szóval, ha ezek helyett elkezdenék spekulálni, életemben egy filmet sem hoztam volna össze. De bevallom, kereskedelmi szempontból nem vagyok sikeres producer. Nem tervezem meg, milyen sikeres zsánermozikat fogok létre hozni, inkább csak megyek a kíváncsiságom után. Az indítékaim belülről fakadnak, sok producer ezért nem is tartana profinak.

Az örökbeadásban igencsak egyedi, hogy egy szülő „beleszól” abba, hogy ki legyen az örökbefogadó.

Pontosan. Nagy-Britanniában az esetek 99,9 százalékában akkor történik örökbefogadás, ha az eredeti szülőktől valamilyen oknál fogva elvették a gyermeket. Ebben a különleges esetben szingli szülőről van szó, aki ráadásul jó apa, így a törvény lehetővé tette, hogy jelen legyen és véleményezhesse a leendő szülőket. A fantáziámat arra használtam, hogy elképzeljem, mit tennék én ilyen helyzetben? Nem egy klasszikus történetet mesélek, nincsenek felvonások. Pontosabban csak második felvonás van, nem nyúltam vissza a múltba, amikor az apa megtudja a betegségét és nem is taglalom, milyen, amikor meghal.

Mert utálja a melodrámát?

Ki nem állhatom a melodrámát! A második felvonás a maga csöndességében olyannyira drámai, hogy semmi szükség nem volt a manipulatív fokozásra. Nem állítom azt, hogy nincs jó melodráma a világon, de nekem nincs tehetségem és affinitásom se hozzá.

Az örökbeadás román koprodukció, ez a filmnyelvben is érződik.

Ez is teljesen véletlen, bár el kell mondanom, hogy a modern európai film esetében egyedülálló, hogy több generációnyi alkotó, számos téma esetében egy közös filmnyelven képes mesélni a lehető legmagasabb művészi szinten, mint a román új-hullám. Marius Panduru operatőr mindenképpen hozta ezt a stílust. Azt kértem tőle, hogy a kamera legyen a jelenetekben láthatatlan, mintha csak dokumentumfilmet készítenénk.

Producerként egy filmmel anyagilag beletalált a tutiba: az Alul semmi bombasiker volt.

Igen, az volt, de hangsúlyozom: nem annak szántuk. Amikor kidolgoztam az alaptörténetet, majd forgatókönyvírót és rendezőt kerestem hozzá, elképesztően sokan utasítottak vissza. Miután ez végre sikerült, hosszú éveken keresztül nem tudtam összerakni a költségvetést, mert „papíron” senki sem látta benne a siker lehetőségét. Végül elkészültünk vele. Bevallom, a mai napig nem értem, hogy lett az egészből egyszer csak kasszasiker. A célom egy olyan mű létrehozása volt, amely a brit munkásosztályról szól olyan módon, melyet maximálisan hitelesnek tartanának. Csodálkoztam, hogy tömegek tódultak a mozikba, mert Ken Loach a munkásosztályról készült filmjeit például középosztálybeli értelmiségiek nézik. Ez most hülyén hangozhat, de olyan filmet szerettem volna, amely van annyira releváns, mint egy Loach mozi, de annál komolytalanabb, hogy az értelmiségieket érdekelje. Provokálni akartam, az anyagi siker sokkolt!   

Nem készített folytatást, pedig biztosan nagyon sokan javasolhatták.

Az nem kifejezés. Volt olyan szerződés tervezet, amely egyszerre három folytatást garantált volna, de Simon Beaufoy forgatókönyvíróval semmi olyan nem jutott eszünkbe, amiért érdemes lett volna belevágni. Ellenben talán most igen, mert úgy véljük, hogy az elmúlt huszonöt évben sok mindent történt Nagy-Britanniában, tizenöt év konzervatív kormányzástól kezdve a brexitig bezárólag. Biztosan más lett volna a pályafutásom, ha annak idején beleugrom a második részbe, viszont az Alul semmi hatása a mai napig kitart, ha egy kisebb, intimebb filmet szeretnék tető alá hozni.  

Névjegy Uberto Pasolini (1957. május 1. – ) Nagy-Britanniában élő olasz filmproducer, forgatókönyvíró és filmrendező. 1997-es The Full Monty (Alul semmi) című filmje amellett, hogy három BAFTA és két Európai Filmdíjat kapott, világsiker volt. Az örökbeadás című filmjét csütörtökön mutatják be a magyarországi mozik.