Filmkritikusból lett az ország egyik legfelkapottabb forgatókönyvírója.
Ugyanígy csinálnám az egészet, ha újrakezdhetném. Amíg az ember nem tudja megvalósítani az álmát, addig érdemes azzal kapcsolatos dolgokkal foglalkozni. Mindazonáltal filmkritikusként csak a forgatókönyvre koncentráltam, azt tartottam jó alkotásnak, ahol a történet, a fordulatok, a dramaturgia kiemelkedő. Húsz év filmkészítés után már másképp látom, sokkal több mindenre figyelek. Töröltem is a mintegy kétezerötszáz egyperces kritikámat, mert egyszer csak kezdtem nem egyetérteni magammal.
Túllépett a kritikusi énjén?
Nem, nem tagadom meg a múltat, tisztelem a kritikusokat és mindig kísért a gondolat, hogy én is publikáljak, de nem tartanám helyesnek, hogy kortársaimat bíráljam. Húsz évvel ezelőtt minden egyszerűbb volt, ma már olyan művekben is látok értéket, melyekben korábban nem.
Ha már továbblépés: lassan itt az ideje, hogy megrendezze egyik saját forgatókönyvét.
Aaron Sorkint és a több kedvenc forgatókönyvírónkat a frusztráció, a kényszer és a hiúság készteti rendezésre általában olyan ötven éves kor környékén. Én megfogadtam: amíg van olyan rendező Magyarországon, akiben meg tudok bízni, nem teszem meg ezt a lépést. Mindemellett, még ha ki is derülne, hogy jó vagyok a rendezésben – ez viszonylag ritka jelenség – , mégiscsak az írás elől venné el az időt, ami számomra a legfontosabb.
Forgalmazóként is dolgozott a Best-Hollywood nevű cégnél.
Nagyon gyorsan az újságírás másik oldalán találtam magam. Annyira kicsi cég volt, hogy napokon belül én foglalkoztam a marketinggel, a moziforgalmazással is. Olyan időben tanulhattam ki ezeket a szakmákat, amikor az akkori főnököm Siflis Olivér nagyon fontos filmeket vett meg: a Kill Billt, A bukást vagy A Faun labirintusát. Ekkor kezdtem el magyar filmesekkel találkozni és lassan kerültem át a filmkészítésbe. Minden ide vezetett.
Édesanyja hányszor hívta fel aggodalmaskodva, hogy mindig valami másba fog?
Anyukámnak, sőt apukámnak is azt volt a fontos, hogy a jogi egyetemet elvégezzem. Attól kedzve, hogy ez sikerült, soha többé nem szóltak bele az életembe. Nem esett nekik rosszul, hogy az álmaimat valósítom meg. Önállóságra nevetek, így hamar meg tudtam hozni a fontos döntéseket. Persze, barátnőm volt, aki hülyeségnek tartotta a forgatókönyvírást. Mindig azzal húztam őt, hogy ha megjelenik egy könyvem vagy kijön egy filmem, akkor majd „nem köszönöm meg” neki. Fontos, hogy a környezeted higgyen benned, hogy ne érezd magad önjelöltnek. A filmszakmában nagyon kevés választja el az álmodozó szélhámost a valódi zseniktől. Sosem lehet tudni, kiből mi lesz, hova jut el.
Hogyan látja a saját forgatókönyveit?
Akik az én példaképeim – Woody Allen, Clint Eastwood vagy Billy Wilder – folyamatosan alkotnak és egyszer csak kiderül, hogy amit letettek az asztalra, az jó és majd az utókor eldönti, hogy az művészet volt-e vagy sem. „Art is in the making of it.” Ezért volt nekem könnyű belevágni, mert nem görcsöltem rá az első filmre. Sokan tíz-tizenöt évet is rááldoznak erre, én félévente szeretek váltani. A forgatókönyvírás terén pedig lehet kalandozni.
Szerkesztőként jegyzi a Magyar forgatókönyvírók I. kötetet, melyben többen elmondják, hogy a forgatókönyv nem önálló műfaj, hanem a filmkészítés része. Ellenben most megjelent csaknem az összes forgatókönyve könyv formában.
A forgatókönyv ígéret. Olyan mérce, melyet fölfelé lehet tovább vinni, leverni nem szabad a forgatás során. Sokan hívják a forgatókönyvet tervrajznak, melyből emberi életre alkalmas épületet kell felépítenie a rendezőnek. Vagy kottának is nevezhetjük, melyből a karmester, vagyis a rendező megvalósítja az alkotást. Amikor írok, a teljes vízióját látom a filmkészítésnek, de örülök, ha együtt tudok működni mások vízióival és létrejön valami új. „Jobb lesz együtt” – az ilyen pillanatokat keressük az összművészetben. Ezt nehéz volt elfogadnom, mert sokáig az egyedül jobb elvét vallottam, aztán mégsem regényeket írok. A forgatókönyveim kiadását azért szorgalmaztam, hogy legyen ennek a műfajnak irodalmi rangja. Ahogy a drámáknak, ezeknek is polcon a helye. Cél az is, hogy akik forgatókönyvírást tanulnak, jussanak hozzá a formátumhoz. A legtöbbet abból lehet tanulni, ha megnézel egy filmet és összehasonlítod a forgatókönyvével. A magyar filmek forgatókönyvei viszont a mai napig üzleti titokként vannak kezelve, nincs egy adatbázis, ahol hozzáférhetőek lennének. Pedig minket a saját műveink inspirálhatnak a legjobban.
Olyan forgatókönyv kiadása, melyből nem lett film, nem lenne érdekes?
De, biztosan. Ám az is lehet, hogy valami azért nem valósul meg, mert nem annyira jó. Mindenesetre az MMA nemrég kiadott meg nem valósult forgatókönyveket Sára Sándortól és Dobai Pétertől. De 1987-ben jelent meg Szőts Istvántól is. Lehet, hogy én is kiadok majd ilyet, de lehet, hogy csak a halálom után lesz érdemes ezt megtenni.
Mondjuk a Mancsról szólót?
Ez volt az első forgatókönyvem, amit büszkén vállaltam és a kilenc év fejlesztési időszak alatt nagyon sokat tanultam a szamáról. A karrierem elején, az S.O.S. szerelem valamint Kilenc és fél randi gyorstalpalója megtanított arra, hogy milyen méltatlan helyzetektől kell megóvni magam és milyen kompromisszumokat érdemes megkötni. Ha azt terjeszted el magadról, hogy seggfej vagy, nem fognak veled dolgozni.
Mi a helyzet a Puskás filmtervével?
Nagyon szeretném megvalósítani, de jelenleg nem látok rá lehetőséget. 2018 decemberében, egy hónappal a halála előtt behívott Andy Vajna és elmondta, hogy Joe Eszterhas nincs jól és kéri, hogy segítsek az írásban. Akkor nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem, körbe ért a dolog. 2006-ban kezdtük el a munkát és számos inkarnáción át út közben kiestem a projektből, de végül visszajött az életembe. Nagyon izgalmas lett volna Eszterhassal együtt dolgozni, de mivel meghalt a Vajna, végül nem lett semmi a filmből.
Miért nem?
Úgy tudom, Vajna Timeánál vannak a jogok, ő örökölte meg, neki kell tudnia, kezd-e vele valamit. Persze, bárki készíthet Puskásról filmet, de valószínűleg többe kerülne, mint egy Hunyadi sorozat.
Korábban nyilatkozta, hogy írt egy vígjáték forgatókönyvet Trianonról.
Ki is kerültem a Kuruc.info címlapjára. Minden voltam, csak rendes ember nem. Ha a Hannibál tanár úrban lettem volna, a tömeg lesodor az erkélyről. Megtapasztaltam a direkt gyűlöletet, pedig semmi rosszat nem mondtam. Trianonról egy vígjáték nem tud más, csak keserédes lenni: Billy Wilder-i értelemben a fájdalomba van kódolva a humor. Akkor jó, ha a vicc valami drámaira tapint rá. Remélem, hogy egyszer elkészül majd, bár az életem során minden eddigi „rendszerben” visszautasították. Akkor szabadulhatnánk fel a terhek alól, ha könnyesen tudnánk nevetni a saját múltunkon.
A történelmi filmek műfajának definiálásával kapcsolatban igen nagy a zavar.
A most forgó Blokád, mely harminc évvel ezelőtt játszódik, már nevezhető történelmi alkotásnak szerzői szempontból. Antall József és Göncz Árpád már nem él, a pártjaik sem, az MDF és az SZDSZ sem léteznek. Ugyanakkor, ha megkérdezném az utca emberét, akkor úgy éreznénk, hogy szinte csak tegnap volt 1990. Nyugat Európában öt-hat éves történeteket is elmesélnek, nálunk ez még nem lehetséges. Illetve, Magyarországon a történelmi film mindig aktuálpolitika, ezért sokan nem is mernek foglalkozni vele. Antall Józsefet legalább annyian kritizálják a jobbról, mint balról, de azért nyúltam bele a darázsfészekbe, mert olyan ismeretterjesztési vágy volt bennem, hogy bemutathassam őt a közhelyeken túl. Amúgy történelmi film például az István, a király is, és a mai napig aktuálpolitikaként kezeljük. István és Koppány harca ma is zajlik. Hovatovább, ha ebben a műfajban szeretnénk alkotni, nehezíti a helyzetet, hogy kutatni kell, mert sem a magyar irodalom, sem a magyar oknyomozó újságírás nem dolgozta fel a múltat. Az amerikaiaknál az úttörő munkát már a könyvkiadók elvégezték.
Értem, de miért épp a taxisblokád?
Nagyon kevés olyan esemény van, melynek kapcsán az emberekben érzelmi viszony alakul ki, a taxisblokád pedig ilyen: mindenkinek van valamilyen emléke ezzel kapcsolatosan. Ez volt a kiindulópont, majd az, amikor megtudtam, hogy Antall végig kórházban volt ezalatt. Ahogy haladtam a kutatásokkal egyre inkább kirajzolódott egy portré lehetősége. A blokád pár napja és
Antall József ötvenhatos szerepvállalása párhuzamosan. Ekkor derült ki, hogy nagyon nehezek lesznek az elkövetkező évtizedek.
Ha már aktuálpolitika: az Elk*rtuk mint propagandafilm miatt most van egy minden bizonnyal fals elvárás a Blokáddal szemben is: jelesül, hogy ez is agendával készül.
Antal József szavaival tudok csak erre válaszolni: „Szamárság!” Semmi köze a két filmnek egymáshoz. Nem szeretném ezt bizonygatni, meg kell várni, amíg a Blokád elkészül. Aki látta az eddig készített filmjeimet, tudhatja, hogy mire számíthat. Becsületes és tárgyilagos alkotásra.
Mint aki látta az eddigieket: a történelmi helyzetekbe ágyazott zsánerfilmet sejtek.
Most is ez a helyzet, és el is árulom a műfajt: katasztrófafilm. A Földrengéstől a Pokoli tornyon keresztül az Armageddonig minden dekódolható majd. Lássuk be: az oroszok elzárják a gázt és olyan válsághelyzet alakult ki az országban, hogy négy napra maradt tartalék. Ha nem emelnek árakat, akkor megbénulhat az élelmiszer szállítás, a mentők, a tűzoltók és a rendőrség. Világpiaci áron kell venni, ami az Öböl-válság miatt nagyon drága. Ezt kell megoldania Antal Józsefnek a kórházi ágyból, miközben halálos betegséggel küzd.
Most, az ötszázforint közeli benzin idejében miért nincs lázongás?
Megkérdeztem a taxisokat, állítják, hogy ma ezt már nem lehetne megszervezni. Most hétezer taxis van Budapesten, annak idején húszezer volt, plusz húszezer vidéken, és még beleállt nyolcvanezer fuvaros. A munkanélküliek többsége taxis volt, mert nem kellett semmilyen engedély hozzá, csak egy jogosítvány. A blokád oka volt az is, hogy felhígult a szakma, túl sok volt a taxi és kevés az utas. A taxisok utoljára az Uber ellen léptek fel. Az emberek pedig 1990-ben élték meg a rendszerváltás „népi megmozdulását”, 1989-ben az csak az értelmiség számára történt meg.
