Koren Emil evangélikus lelkész még az 50-es években írt le egy hiteles történetet. Őszintén szólva azért is rezonáltam erre az írásra, mert azon a kőbányai parókián játszódik, ahol 13 éven át magam is lelkészkedtem. Az elbeszélés szerint halkan duruzsoló kályha mellett dolgozik a lelkész egy határidős munkán, amikor váratlanul egy ismeretlen férfi csenget be hozzá. „A vak is látja – írja –, hogy egy kóbor művész, aki bóvli képeit kínálja 5-10 forintért, minden ízlés és csín nélkül”. A művészet elleni merénylet látványa elnyomja benne a szükség iránti szánalmat, és határozottan közli vele, hogy nem vesz semmit. Az alkalmi árus azért csak kiteregeti neki a glóriás szentek és rebbenő galambok szörnyű giccseit. Szemmel láthatóan húzza az időt, aztán ki is böki: „Legalább hadd melegedjem föl” – „Kérem tessék”, válaszolja a lelkész, de visszaül íróasztalához, jelezve, hogy dolga van. Egy idő után aztán felszedelődzködik a fiatalember, akit a kelletlen házigazda kikísér a kapuig. Itt adjuk át a szót a szerzőnek:
„Kilépett a ködbe. Már húztam is be a kaput utána, amikor elmenő alakja élesen és mélyen a szemembe rajzolódott: görnyedten ment, s félcipős lábán nem volt harisnya.
A szokott mozdulattal fordítottam a zárra a kulcsot s megindultam fel a lépcsőn. Jaj, miért is nem fordultam vissza! Az alakot élesen láttam. Akkor figyeltem fel rá, hogy kalapja sem volt, s csupán kiskabátban didergett. Akkor már kettesével vettem a lépcsőfokokat. Rohantam a lakásba, feltéptem a szekrényajtót, egyetlen mozdulattal kisöpörtem a harisnyáimat a polcról, felkaptam a legmelegebbet s futottam le. Döngve csapódott be utánam a kapu. Futottam... futottam, őt azonban akkorra már elnyelte a köd. Lihegve és fáradtan álltam meg a sarkon. Az utcai lámpák fénykörében lágyan hulltak az apró hópelyhek. A szobameleg még gőzölve párált rólam s az emberek csodálkozva néztek rám, ahogy ott álltam kipirult arccal, zihálva, kuszált hajjal és felsőkabát nélkül, kezemben a harisnyával. Csak néztek rám s nem hallották, hogy bennem bongva harangoznak a szavak: ’mezítelen voltam és nem ruháztatok fel engem...’
... Hosszú, leomló haja volt, rövid fekete szakálla és mélytüzű, szelíd szeme.”
Itt ér véget a tárca. Hogy is írja János evangélista? „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be (…) a világ nem ismerte meg őt (…) az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be”.
A kortárs író, Szakonyi Károly Mindenki siet haza című novellája egy presszóban játszódik, szenteste délutánján. A presszóslány már kikapcsolta a kávéfőzőt, a főnök kasszát csinált, amikor váratlanul bejött egy ember. A pincér azt gondolta, hogy az illető gyorsan iszik valamit, aztán siet haza, akár a többiek. Miután közölték vele, hogy kávét már nem tudnak főzni, a vendég ezt kérdezte csendesen: „Leülhetek?” – „Tessék”, mondták neki nem éppen nyájasan, mire ő letelepedett egy asztalnál, a fűtőtest közelében.
„– Innának velem?
(…)
– Nem uram, köszönjük.
(…)
– Szerettem volna, ha velem isznak – mondta barátságosan. (…) Az a helyzet, hogy nincs hova mennem.
– Nincs? – kérdezte óvatlanul a lány.
– Senkim sincs. Nem tölthetnénk együtt a mai estét?
– Velem ugyan nem – nevetett fel kurtán a lány.
– Úgy értem, hogy valamennyien. Együtt.
– Maga viccel – mondtam ridegen.”
A pincérek leginkább azért bizalmatlanok, mert a kései vendég kezein sebek láthatók. Sőt, megtudják tőle, hogy oldalán és lábfejein is. A férfi szedelődzködni kezd, és hátrál az ajtóig. A novella végén ezt mondja a pincér:
„Álltunk a pultnál, ő meg mindegyre bámult minket azzal a szelíd, könyörgő tekintetével. Akkor azt hittem, szólni fog még valamit, mert meg-megrándult a szája széle. De szó nélkül kiment.”
Szakonyi novelláját ugyancsak rímeltetni szeretném a karácsonyi igével: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be (…) a világ nem ismerte meg őt, (…) az övéi közé jött, az övéi nem fogadták be”. Mindez arra figyelmeztet minket, hogy karácsonykor önvizsgálatot és bűnbánatot kell tartanunk.
Harmadikként Visky András ugyancsak bibliai ihletésű Örököljétek az országot című versét idézem. A szöveg egy jól ismert példázatra utal, amelyben Jézus az utolsó ítéletben jobb, illetve baloldalra állítja azokat, akik megcselekedték az ő akaratát, és azokat, akik nem. Visky András a bibliai példázatot egészen különös kontextusba állítja: egy hazatérő fogoly, egy kissé zavartnak tűnő öregember szájába adja Jézus szavait - mi több, lényeges pontokon meg is változtatja azokat. Ám, látni fogjuk, éppen ezért illeszkedik a vers ebbe a sorozatba: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be (…) a világ nem ismerte meg (…) az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be”.
Következzék akkor Visky András verse:
Leemelték a teherautó platójáról, és egy körúti fának
döntötték, hogy meg tudjon állni a saját lábán.
Olyanná lett, mint aki védekezésből
visszaöregedett a saját gyermekkorába.
Kopasz feje, a messze ragyogó roppant koponya
megállásra kényszerítette az arra járókat.
Levette drótkeretes szemüvegét, fölemelte tekintetét
és ezt mondta a jobb és bal keze felől állóknak:
Nosza gyertek, Atyámnak áldottai, örököljétek az országot,
mert éheztem, és ennem adtatok;
szomjúhoztam, és innom adtatok;
jövevény voltam, és befogadtatok engem;
mezítelen voltam, és felruháztatok;
beteg voltam, és meglátogattatok;
fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.
A jobb és bal keze felől állók így szóltak hozzá:
Ugyan mikor láttuk, hogy éheztél, és mi tápláltunk volna?
Vagy szomjúhoztál és innod adtunk volna?
És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna?
Vagy meztelen voltál és felruháztunk volna?
Mikor láttuk, hogy beteg voltál, és meglátogattunk volna?
Vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna?
Akkor így felelt a fába kapaszkodó rátarti hazatérő:
Ha megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai
közül, akik egytől egyig a legkisebbeknél is kisebbek voltak
azokban a napokban, bizony én velem cselekedtétek meg.
A jobb és bal keze felől állók erre azt mondták:
Nem, azokban a napokban bizony nem cselekedtük meg
egyetlen eggyel sem a te legkisebb atyádfiai közül,
honnan veszed, hazudós, hogy megcselekedtük volna?
Gyertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek az országot,
Makacskodott mindhiába a hazatérő.
A szenvedő ember, akit leemelnek a teherautóról, Jézust idézi. Érezhető, hogy milyen bántalmazások érték, hiszen meg sem tud állni a lábán, úgy kell, hogy nekidöntsék egy körúti fának. Ám éppen ez jelzi, hogy ő hazaérkezett. Az övéi közé. A kopasz fej és a „visszaöregedett saját gyerekkorába” félmondat arra utal, hogy a megalázott öregember az újszülöttel, a csecsemő Jézussal is azonos. Rejtetten karácsonyi tartalma van a versnek. Nem véletlen, hogy a költő kétszer is ismétli Lukács születéstörténetének emlékezetes bevezető szavait: „azokban a napokban". Tudjuk továbbá, hogy a gyermeküket váró Mária és József előtt bezáródtak a betlehemi vendégfogadók ajtói. Jézus az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be. Ő azonban nem áll bosszút, nem viszonozza az elutasítást. Ellenkezőleg: mindenkit meghív az ő országába. Ezen a ponton Visky András verse szándékosan eltér a bibliai példázat menetétől. Máté evangéliumában ugyanis az ítélő király tereli kétfelé, jobbra és balra küldi az embereket, itt viszont azok eleve két táborban helyezkednek el. Adottságnak tűnik, hogy vannak jobb és vannak bal oldalt állók. Talán a mai Magyarország szekértáboraira is utal ez a momentum. Önmagunkat és egymást ellentmondás nem tűrően egyik vagy másik csoportba soroljuk be. A megdöbbentő az, hogy a versben mindannyian ezt mondják: „Mikor láttuk, hogy jövevény voltál…?”
A fába kapaszkodó főszereplő azonban nem akar belenyugodni ebbe az elutasításba, és makacsul mondja nekik, hogy ha egy valakivel is megcselekedték mindezt, azt ővele tették meg. Ők azonban ezt az újabb esélyt is elutasítják. Jézus (hiszen, mondom, róla van szó) még ekkor sem tud belenyugodni ebbe a közönybe, és változatlanul hívja őket: „Gyertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek az országot”. Visky András versének utolsó szava hazatérőnek nevezi ezt a világból újra és újra kitaszított Jézust. Mert igaz, hogy „az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be”, ám ő mégsem hagyta, hogy kitaszítsa őt a világ, és megtagadják őt az övéi, hanem újra és újra hazatér.
Minden karácsony erről szól. Jézust nem lehet kitaszítani a világból. Nem lehet őt orwelli módon kiretusálni a történelmi tablóból. Az övéi nem fogadták be, de ő képes megbocsátani nekik, és felkínálja az új életet és üdvösséget. Talán naponkénti keserű tapasztalatunk, hogy a világ távolodik Istentől, de karácsonykor látjuk az ellentétes mozgást: Isten közeledik, mégiscsak közeledik a világhoz.
Három történetet idéztem fel. Közös bennük az alkalom elszalasztása. Az ünnep elrontása. Az „éheztem, és nem adtatok ennem, a szomjaztam, és nem adtatok innom” szívtelensége. A „jövevény voltam, és nem fogadtatok be” idegengyűlölete. A „mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel” konzum-kereszténysége. A „beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg” közönye. Emiatt aztán mindhárom esetben elmaradt az érdemi és sorsfordító találkozás. Nem egyszerűen egy zokni nélküli giccsfestővel, egy különc vendéggel a presszóban, vagy egy fának támasztott emberi ronccsal – hanem magával az élő Jézussal. Aki anonim módon, álruhásan itt van közöttünk. És aki szenved attól, hogy nem ismeri őt fel a világ, de még az övéi sem fogadják be.
Ha itt fejezném be ezt az írást, akkor lényegében karácsonyi evangélium nélkül hagynám az olvasóimat. Ezért tovább idézem János evangélistát. Ő a testté lett Ige elutasításának szomorú ábrázolása után mintegy nagy levegőt vesz, és ezt mondja: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (Jn 1,12).
Ez a mondat színtiszta evangélium. Annyi zűrzavar után egyszer csak helyükre kerülnek a dolgok. Mert ha Jézust igazán befogadjuk, akkor már nem kérdés, hogy az éhezőn, szomjazón, üldözötten, a kitaszítottan és a megbélyegzetten is segítünk. Ezáltal nem a napfényes oldalon járó, dicsőséges egyház, hanem a kereszt formájú egyház tagjai leszünk.
Ferenc pápa írja: „Inkább látnék egy zúzódásokkal teli, szenvedő, piszkos egyházat, amely kint van az utcán, mint egy olyat, amelyik egészségtelen, mert be van zárva, és mert makacsul ragaszkodik a saját biztonságához.”
Ez a nyitás teheti áldottá a karácsonyunkat.
