Karácsonyi égők

Bizonyos szavak nehezen találták meg az értelmüket. A szabadságot és egyenlőséget viszonylag korán megértettem, hiszen bár a hetvenes és nyolcvanas évek pont ezek hiányától voltak hangosak Ká-Európában, a gyermekkor szabadságát nehezen tudták teljesen kikezdeni. A testvériség vagy a szolidaritás viszont mindvégig idegen kavics maradt a számban. Se kiköpni, se lenyelni. Persze a diktatúra megteremtett valamiféle összetartozást, hiszen egyneműekké varázsolt minket a sorban a románokkal, ám ez a kényszerű egyenlőség igen messze járt attól, hogy testvérként nézzünk egymásra. Pláne ha valaki egy fokkal szebb csirkeaprólékkal távozott a hosszú órák várakozása után. A jegyrendszerben érlelődő szem ugyanis nagyon kiéleződött a különbségekre, azonnal jelezte és számon tartotta a nyomorúság árnyalatait.

A testvériség olyan fogalomnak tűnt, amiért érdemes forradalmakat vívni a tankönyvekben, mártírhalált halni a regényekben, de hogy a valóságban mit jelent? Senki sem tudta. És kivel legyünk szolidárisak, ha nap mint nap a nincset kell egymással megosztani? A diktatúra a boldogulások, ügyeskedések finom hálózatát szövögette, s ennek hatásai a mi generációnkban még mindig érződnek. Igazából csak magadra, a családodra és néhány közeli, kipróbált barátra számíthatsz (bár itt érhetnek meglepetések), ezt láttuk, ezt örököltük; nekünk kell a kormány helyett is gondolkodni, ellavírozni a hatalmi döntések között, szűk államot fenntartani az államban.

Sokáig eszembe se jutott a kifejezés, mostanában az oltási kampányok során bukkant elő. Amikor néhányan felhívták a figyelmet arra, hogy az oltakozás nem pusztán a saját életünk és egészségünk védelmét jelenti, de egyben a szolidaritás sokatmondó aktusa is. Ezzel segítünk a túlterhelt egészségügyi dolgozókon, a mindenféle más bajban szenvedő honfitársainkon, és azokon, akiket a csőd szélére sodortak a járványügyi intézkedések. Vagyis a személyes döntés mögött alapvetően erkölcsi vonatkozás áll: képes vagyok a saját – olykor teljesen irracionális – félelmeimen felülemelkedni, hogy így segítsünk egymáson és így semlegesítsük a félelmet.

A járvány éppúgy gyermekké változtatott bennünket, ahogy annak idején az atyáskodó diktatúra tette. És sokan – mintegy ellenállásként – nem is akarnak felnőni. Sokkal fontosabb amit a homokozóban hallunk a másik reszkető gyermektől, mint amit a játékokat ismerő nagyobbak mondanak, mert ők is gyanúsak, és a fejünkben kicsit ők is a világot uraló atyáskodó hatalomhoz tartoznak. A tudás most is kétértelmű, a beavatottság úgyszintén. Egyszerűbb mindenre nemet mondani, megőrizni az integritásunkat, és nem veszélyeztetni az utolsó kaput, az utolsó védelmi rendszert: a saját testünket.

Nehéz szembemenni a csontokba lerakódott tapasztalatokkal. És sejtésekkel. Valahol valakik át akarják venni felettünk a hatalmat, a teljes irányítást, kikezdeni az integritásunkat, és ezzel sebezhetővé, vagyis kiszolgáltatott alattvalóvá tesznek minket. Hiszen a járvány is a hatalmi harc része! Érdekes kettősség ez Ká-Európában: a saját magukat sarokba szorító, felnőttesdit játszó gyerekek attól rettegnek, hogy még inkább sarokba szorítják őket, és még inkább gyermekké, talán egyenesen csecsemővé válnak. Hiszen akit csippel irányítanak, az már tényleg ilyen.

Az első hullám szinte csodát tett velünk. Rengeteg megható történetet őrzök abból az időből; egymásnak bevásároló ismeretlenek, az erkélyeken minden este edényeket kongató emberek, akik így mondanak köszönetet az életekért küzdő orvosoknak, erkélykoncertek és egymásért aggódó hangok. Azóta elfáradtunk, a hullámok egyre jönnek, lassan már számolni is nehéz. És amikor már azt hinnénk, hogy tényleg vége, még így, ezzel a fokozott mértékű szolidaritással is le lehet győzni a vírust, jön egy újabb variáns, még agresszívebb, még fertőzőbb. Mintha nem tanulnánk meg a leckét, ezért újra és újra haza kell vinni ugyanazt a házi feladatot.

Magamon is érzem a szolidaritásra való képtelenséget. Bezárkóztam. Elvagyok. Olykor sokkal közelebb látom magamhoz az éppen olvasott regények szereplőit, mint a valóságos életben körülöttem lézengő embereket. A nagy regények bizony együttérzést ébresztenek bennem, néha jobban megkönnyezem A pestis, A sziget vagy a Vakság halottait, mint akiket a híradóban látok. Mi történt? A regények váltak inkább valóságossá és a mindennapi realitás fikcióvá? Vagy ez is csak egy mellékhatás, a koronavírus furcsa szövődménye? Nem tudom, és bánt ez a nem-tudás. Mintha olyan vágy munkálna bennem, hogy én is jobban, teljesebben, igazabbul tudnék élni papíron, mint az életem díszletei között.

Valamelyik este hosszan elnéztem a feldíszített karácsonyfánk égősorát. Mindenki békésen aludt, azon töprengtem, hogy mi lenne, ha úgy képzelném el a világot, az univerzumot, a bolygókat, mint az ágak között kanyargó világítást. Mégiscsak líraibb, mint a laposföld-mánia. Aztán hirtelen kitört belőlem a nevetés. Vissza kellett fognom magam, hogy ne ébresszek fel senkit. Háromszorosan beoltottan, majdnem ötvenévesen gyerek módjára nevettem ki a társas magányomat. Szorongásra hajlamos képzeletemet. Aztán egyetlen mozdulattal lekapcsoltam az égőket.