mélyszegénység;Told;Igazgyöngy Alapítvány;L. Ritók Nóra;

- A szegénység nem elég

Aki kér, annak tenni is kell azért, hogy kapjon, az adományozás önmagában csak a tanult tehetetlenséget erősíti. L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója, szakmai vezetője szerint a karácsony kivétel - az ünnepi időszak az ajándékozásról szól.

- Egy hatalmas szoba a padlótól a mennyezetig van tele játékokkal, a másik épületben az élelmiszer adományokat szortírozzák. Nagy a sürgés-forgás, cégektől, magánemberektől folyamatosan érkeznek az ajándékok. Mégis azt mondta, a társadalmi leszakadás mérséklésének nem eszköze a jótékonykodás. Hogy kell akkor ezt érteni?

- Úgy hogy a karácsony kivétel. Az adományozás önmagában csak a tanult tehetetlenséget erősíti. Ám ez most egy ünnepi időszak, ami az ajándékozásról szól. A kettő nem ugyanaz. A többségi társadalomtól ilyenkor igen erős üzenet érkezik, sokan szeretnének örömet szerezni. De ez nem kríziskezelés, most nem fogadunk használt ruhákat, cipőket. Egyetlen gyerek sem a levetett ruhától boldog, a szegénységben élők sem. Hanem attól, amitől mindenki más, a játéktól, az édességtől. Ilyenkor az élelmiszer csomag is más. Amikor kríziscsomagokat állítunk össze, azokba a klasszikus tartós élelmiszereket válogatjuk: lisztet, cukrot, olajat, tésztát. A karácsonyi csomagba ezek mellé szaloncukrot, bejglit, teát, kekszet, csokit teszünk. 

- Adományozásra nincs is szükség?

- De, csak nem önmagában. Szükség van kríziskezelésre, ám csak úgy, ha azt fejlesztő programba ágyazzuk. Ez egy hosszú, mentorált folyamat, ami nem arról szól, hogy odamegyünk ahhoz, aki éhes, adunk neki élelmiszercsomagot, és utána magára hagyjuk. Mert így csak azt a pillanatnyi helyzetet, ügyet kezeljük. A helyzet pedig újratermelődik, hiszen az élelmiszer elfogy. Viszont az ok, ami miatt az éhező éhes, nem szűnik meg, és újra kérni fog. 

- Vagyis életmóddá válhat a tehetetlenség?

- Így van. Nagyon hosszú folyamat ebből kivezetni azokat, akik a családjuktól és az iskolától sem tanulták meg, hogyan változtathatnak az életükön. A rendszerváltás előtt a lakhatási szegénységet úgy kezelték, hogy a meglévőnél sokkal jobb állapotú lakásokba költöztették a családokat. Egyébként ez azóta is gyakorlat. Csakhogy ezek az ingatlanok egy idő után leamortizálódtak, hiszen a bennük lakóknak hiányosak voltak az önfenntartási képességeik. Mi a szociális bérlakásprogramunkat úgy csináljuk, hogy az együtt élő, több generációs nagycsaládból kiköltöztetjük a fiatal családot egy ugyanolyan komfortfokozatú házba, mint ahonnan jönnek. Csak kártyás villanyóra van, víz az utcán. Mentoráljuk őket, és lépésenként haladunk: bekötjük majd az udvarra, aztán a házba a vizet, később lesz fürdőszoba is. 

- Minden lépést feltételhez kötnek?

- Igen. Rendben kell tartani a lakást. Be kell ágyazni, a ruhákat be kell hajtogatni szekrénybe. Ha van egy kis kert, akkor azt fel lehet ásni veteményesnek, le lehet keríteni egy baromfiudvart. A pénzbeosztás, a főzés, a munkahelytalálás, a tudatos családtervezés egytől egyig fontos feltétel. Elkezdődhet a takarékoskodás is, aminek a végén meg is vásárolhatja a házat a család. Abban segítünk, hogy megteremtődjön az akarás képessége. Nem adunk csak azért, mert valaki szegény. Amikor tizenegy éve elkezdtünk az oktatás mellett szociális munkával is foglalkozni, még nagyon sokat küzdöttünk ezzel. Hogy a segítség jár, mert ők szegények, nekünk pedig kötelességünk adni. Közben ők is érezték, ez nem jó így. Végül épp az ő kezdeményezésükre, velük közösen határoztuk meg a szabályokat. Annak segítünk, aki él a változáshoz felkínált lehetőségekkel.

- Félelemben élni - ez az egyik blogjának a címe. Van, amikor nem biztonságos elfogadtatni ezeket a szabályokat?

- A fekete zónában felépített túlélési stratégiával élő emberek közé menni nem veszélytelen vállalkozás. Ilyenkor sértjük az erőszak hierarchiájára épülő rendszert. De a gyerekek miatt muszáj megtenni. Az elején előfordult, hogy veszélyben voltunk a kollégáimmal. Meg kellett tanulnunk, miért ilyenek ezek az emberek, és hogyan lehet az indulatokat kezelni, milyen kommunikációt kell alkalmazni. 

- Ugyanilyen nehéz lehet az egyik segítségkérésnek eleget tenni, a másikra nemet mondani. Erre is van módszer?

- Minden reggel közösen döntünk a kérelmekről. A települési mentorok ismerik a családokat, és kapcsolatban vannak az intézményrendszerrel is. Indokolható, védhető és elmozdító döntéseket hozunk. Toldon dolgozunk a teljes programmal, további tizenhét településen végzünk szociális munkát, hatban oktatunk. Tehát sok családdal vagyunk kapcsolatban. Aki kér, annak tenni is kell azért, hogy kapjon. A gyerekektől elvárjuk, hogy jól teljesítsenek az iskolában. A felnőttektől a munkát és a közösségi részvételt kérjük. Az az igazán hatékony, amikor elkezdünk egy közösségfejlesztést, és a benne lévők megalkotják a saját értékrendjüket. Ezt csináljuk Toldon. A gyerekeket a művészeti iskoláinkban és a tanodánkban fejlesztjük. Az asszonyközösség, a különféle klubok, például a fiatal anyukák klubja pedig az életmódtanítás színtere. És vannak, akiknek munkát adunk. A stratégiánkat húsz évre terveztük, most lépünk a tizenkettedikbe. Nem mondom, hogy húsz év után eljöhetünk Toldról, de az biztos, hogy bizonyos funkciókat már képesek átvenni tőlünk az ott élők. 

- Mi még a feladat?

- Az utóbbi időben megerősödött a fekete zóna, de ezek a települések már nem is élhetőek enélkül. Jelen van a boltocskázás, az illegális cigaretta- és italkereskedés, a pénzért fuvarozás. Ahol nincs bolt, ott lesz olyan, aki otthon árul élelmiszereket. Ha nincs dohánybolt, akkor lesz, aki beszerzi és továbbadja a cigit. Ha ritka a tömegközlekedés, lesz, aki fuvarozza a többieket. És amikor ezeknek a kifizetése felírásra megy, ez az uzsora melegágya. Ilyen a feketemunka is. Aki napi 15 ezer forintot kap zsebbe, nem megy el közmunkára vagy minimálbérért dolgozni. A behajtócégek egy tartozásnál a legális jövedelem 30 százalékát, kettőnél 50-et vonnak le. Ezek egyike sem ösztönzi az embereket a legális munkára. Pláne nem azt, akinek 15-20 milliós tartozása van. Elképesztő összegekkel találkozunk. 

- Hogyan gyűlik össze ennyi tartozás?

- Könnyen. Vannak közüzemi tartozások, büntetések, de ennél sokkal jelentősebb tétel az áruhitel, és a személyi kölcsön. Ha a gyerek betölti a 18. évét, az ő nevére is felveszik a kölcsönt.

- Kétféle asszonyközösséget is említett. Milyen a nők helyzete?

- A legnehezebben megtörhető terület az átörökített minta. A főállású anyaság mint karriertörténet. Közben rengeteg terhet visznek a vállukon. A háztartás, a gyerekek gondozása, az ügyintézés mind az ő feladatuk. Kiszolgálnak mindenkit. A családon belüli erőszakot természetesnek veszik. A lányok elmenekülnek a családból, de az új kapcsolatnak sincs íve, minden ismétlődik. Azért is fontos a fiatal nők fejlesztése, mert ők tudnak ezen változtatni is.

- Ha a nők viszik az öröklött mintát, akkor a férfiak is. Velük nem lenne érdemes foglalkozni?

- Érdemes lenne, de ez csak messziről tűnik ilyen egyszerűnek. Ők többnyire eljárnak otthonról dolgozni, olykor csak hétvégenként vagy kéthetente mennek haza. Aztán amíg futja a keresményből, addig „elvannak” otthon. A pénzkereső szerep mellé nem fér be más. Nagyon elgondolkodtatott az egyik család, és jól mutatja, mennyire zavaros ez az egész. Megkérdeztem, hogy a feleség megy-e más asszonyokkal dolgozni, mert éppen volt valami távolabbi munkalehetőség. A férj azt mondta, nem megy az asszony sehova, el tudja ő tartani. Szóval, a társadalmi leszakadásban az is lehet egy rang, ha a nő nem dolgozik.