Akik alább megszólalnak lapunknak, a frontvonalból látják az immár majd' két éves birkózást a járvánnyal. Csak nevük említése nélkül beszélhettek, ugyanis az egészségügy irányítói a vírusnál is jobban félnek a nyilvánosságtól.
A mentőápoló
"A sürgősségi ellátásban kiélezett a helyzet, az emberek nagyon kimerültek. A mentőknél a kapacitásproblémák feszítőek. Tudomásom szerint minden megyéből naponta indulnak kocsik budapesti munkavégzésre. Ez például itt nekünk az ország déli megyéjében azt jelenti, hogy reggel a műszak kezdetén indulunk és maradunk a végéig. Gyakran 12 órás a távollét, de van, hogy egy-két órát még rá kell húzni. Előfordul, nem is ritkán, hogy a következő napon reggel újra munkába kell állni. Március, április környékén rendelték el ezt a távoli szolgálatot a járványhelyzetre hivatkozva, de nyáron – amikor alig volt covidos – sem enyhültek a körülmények, menni kellett. Eközben naponta több covidost hordunk be a sürgősségire. Ha valaki oltott, és nincs szüksége tartós oxigénterápiára, azokat egy nagy adag Favipiravirral hazaküldik. A saját ismeretségi körömből is van olyan, akit magam vittem be mentővel, és többé nem láttam a saját lábán kijönni az épületből. Az úton arról beszélgettünk, hogy kap egy is rásegítést és aztán már otthon is lesz. A covidosok napi szállítása alaposan megviseli az embert, még akkor is, ha önvédelemből megpróbál minél személytelenebbül viselkedni. Láttam sok tragédiát, a gyerekek sikertelen újraélesztése a legrosszabb, mert az megmarad az ember fejében, attól nem szabadul. Aztán egy nehezebb nap után, amikor az ember hazaindul és útközben a benzinkutas, a tanár, a pincér arról kezd el beszélni, hogy ez a vírus nem több, mint egy influenza-mese, az végképp kiborít. Szűk két éve van a nyakunkon ez a járvány, a vírusról továbbra sem tudunk túl sokat, baromi fáradtak vagyunk."
A gyermekápoló
"Speciális, rákos gyermekeket kezelő osztályon vagyok ápoló. Amikor ez kiderül, az emberek többsége arra gondol, hogy szegény gyerekek meg fognak halni, milyen lelki teher lehet ez számomra. Pedig nem! Rengeteg a mosoly, a köszönöm mikor a kicsik hazamehetnek, mert 90 százalékuk meggyógyul. Nagyon jó úgy dolgozni, hogy tudom: a szakmám egyik csúcsán vagyok, és helyt tudok állni. A járványhullámok alatt sokkal többet dolgoztam, mert a mi kórházunkból sok kollégát vittek el Covid-osztályokra. Sok lett a helyettesítés. A párom a Covid miatt elvesztette a munkáját, én lettem a családfenntartó. Rengeteget túlóráztam, éjszakáztam, kellett a pénz. A párom meg vitte a háztartást, főzött, mosott, takarított. Az elején jól viselte, de egy idő után eléggé frusztrálta ez a helyzet. Amikor kiderült, hogy magam is megfertőződtem, az a munkahelyemen keltett pánikot. Legyengült immunrendszerű, daganatos gyerekek mellett dolgozom, így gyakori a munkába állás előtt a teszt. Minket nem is vezényelnek át másik osztályra, speciális a szaktudásunk, itt van ránk szükség. Pedig én szerettem volna Covid-osztályon is dolgozni. Nekem kell a pörgés, kifejezetten spannolnak a veszélyesebb helyzetek. Akik visszajöttek az ilyen osztályokról, szinte nem mesélnek semmit. Vagy ha igen, akkor csak a rossz élményeiket: mennyire elviselhetetlen a gépek állandó zaja, és az is, hogy milyen sok embert veszítenek el. Kíváncsi vagyok arra, hogy ez tényleg csak ennyiről szól."
Vidéki kis kórház intenzíves szakápolója
"Január körül, amikor Kásler Miklós elrendelte, hogy minden kórháznak fogadnia kell a Covid-betegeket, az intenzív osztály, ahol dolgoztam, erős létszámproblémákkal küzdött. A műszakonként optimális három helyett évek óta két szakápoló vitte az osztályt. Erre a helyzetre jött az utasítás, hogy a »tiszta intenzív« osztály mellé meg kell nyitnunk egy covidosat is. A gyakorlatban ez úgy történt, hogy kiürítettünk egy másik sima kórházi osztályt és berendeztük a Covid-intenzívet. A feltételek egy sima intenzívnek sem feleltek meg: nem volt olyan központi hely, ahonnan ráláthatunk volna valamennyi betegre, de nem volt központi monitor sem. Nagyon sok betegbiztonságot szolgáló szabályt nem lehetett betartani, nem volt tisztességes zsilipelési lehetőség sem.
A meglévő két szakápoló mellé a kórház belgyógyászatáról, sebészetéről delegáltak hozzánk további ápolókat, akik – miután nem értettek az intenzíves munkához – segédápolói feladatokat tudtak csak végezni. És olykor hat lélegeztetett betegre voltam egymagam. Órákon keresztül csak rohangáltam, mint a mérgezett egér. A másik szakápoló társammal négy vagy hat óránként váltottuk egymást: ez a váltás sem úgy működött, mint más covidos osztályokon, hogy kijön az ember és elmegy a pihenőbe, hanem az történt, hogy a gyors vetkőzés, fertőtlenítés után, irány a másik, a tiszta intenzív, ahol szinten várt jó néhány beteg. A két osztály között sétálhattunk pár száz métert. Békeidőben soha nem dolgoztam úgy, hogy háromnál több betegre kellett volna felügyelnem. Az intenzív ápolásra szorulók körül sok a feladat, ez a munka állandó koncentrációt igényel. Folyamatosan monitorozzuk a beteg vitális paramétereit: azaz mérjük a vérnyomását, figyeljük az EKG-görbéjét, a testhőjét. Ha már lélegeztetik, akkor figyelni kell a gép és a páciens szervezetének összhangjára, szükség esetén állítani az eszközökön, vagy leszívni a légcsövébe dugott tubusból a váladékot. Táplálni a gyomorszondáján keresztül. Figyelni a folyadékháztartására, mert ha az borul, könnyen a halálát okozhatja. Összeállítani a gyógyszereit, az infúziós folyadékokat. Ha vizsgálatok is történnek nap közben, akkor abban is segédkezni kell, asszisztálni ultrahanghoz, röntgenhez, légcsőtükrözéshez. A napi munka része a kanülcsere. Ha kialakul a légmell, ami nem ritka szövődmény a lélegeztetőgépen, akkor a mellkas becsövezésében is szükség van a szakápolóra. Plusz egész nap, ahányszor csak lehetséges mozgatni kell a beteget az ágyában, hogy ne alakuljon ki felfekvése, mert az újabb olyan szövődmény, ami nagyon megnehezítheti a gyógyulását. Mi például, ezen a kényszer Covid-intenzíven a protokollban előírt, a tüdő működését segítő hason fektetéseket nem csináltuk. Egy ilyen feladathoz alapból három-négy emberre van szükség, különben életveszélyessé válhat a mutatvány. Mi meg, mint említettem: a legjobb pillanatainkban is csak ketten voltunk.
Miután a tiszta és a fertőző intenzívre is ugyanaz az egy orvos jutott, ő csak akkor jött be, amikor arra feltétlen szükséges volt: vizitelni, vagy ha szóltunk, hogy valamilyen beavatkozás miatt kellene jönni. Egyébként magunkra voltunk hagyva. Ezen a kényszer-nyitott intenzíven valamennyi beteg meghalt. Hiába jeleztük a kórházvezetésének, hogy sem morálisan, sem szakmailag nem tartható a helyzet, a válasz hárítás volt, hogy nem akarjuk a feladatunkat elvégezni. Talán emlékeznek még Orbán Viktor elhíresült videójára, amiben megkérdezte egy orvostól a Korányiban, hogy van-e elég lélegeztetőgép. És amikor ő elkezdte mondani, hogy gép az van, csak ember nincs hozzá, a miniszterelnök belefojtja a szót. Na, így működik ez az egész rendszer."
A bérnővér
"Egy magáncég alkalmazottjaként ápolom a betegeket, odamegyek dolgozni, ahová a szakmai tudásomból aznap a legnagyobb a hiány az állami szektorban. Jelenleg két kórház 14 osztályára vagyok bejáratos. Amikor márciusban épp egy kórház kardiológia őrzőjébe mentem volna dolgozni, kiderült: inkább a Covid-intenzíven kell jelentkeznem, mert egy korábbi betegünk fertőzött lett. S ha már így esett, túl nagy baj nem érhet a Covid-osztályon. Zokszó nélkül mentem pedig azt se tudtam mi vár majd rám. Azóta a járvány alatt sok impulzus ért, rengeteg tanultam, fejlődtem szakmailag. Egyetlen percét sem bánom.
Ezen a héten hat műszakot húzok le egyhuzamban, pihenőnap nélkül. Azért csinálom, mert tudom, ha nem megyek be, nincs aki a helyemre álljon, és ha behoznak egy beteget, nem lesz aki ellássa. Azt látom a kolléganőkön, hogy a negyedik hullám lenullázott mindenkit. Az osztályon ahol dolgozom, 11 nővérnek kellene lennie ahhoz, hogy mindenkinek meg legyen a heti két szabadnapja. Most öten vagyunk. Ingerültek a betegek, szíre-szóra támadnak, egyre nehezebb megnyugtatni őket. A Covidról továbbra sem tudunk szinte semmit. Hozza a mentő 35 éves férfit, látszólag jól van, kicsit nehézkes légzése, úgy néz ki, ő biztosan megússza. Aztán megjön a tüdejéről a CT- kép: már nincs légzőfelülete, a vírus megette a tüdejét. Ilyenkor összenézünk, mert tudjuk, hogy meg fog halni. És ez nem egyszer fordul elő egy nap. Pedig a mi munkánk, hogy meggyógyítsuk és hazaküldjük a beteget.
Dühítő, amikor oltatlan beteget hoznak. A minap például egy 47 éves oltatlan férfit hozott mentő, maradnia kellett. Az ő súlyossági indexéből egyelőre úgy tűnik, megmarad. De nem bírtam ki megjegyzés nélkül: azt mondtam neki: ha innen kikerül és nem oltatja be magát, személyesen billentem fenékbe.
Vonattal járok dolgozni, Budapestről 18 percnyire élek. A vonaton csak úgy ismernek, hogy a bolond síró nő. Egy-egy műszak után előfordul, hogy bedugom a zenét a fülembe és mire hazaérek, kibőgöm magam. Ebben a járványban a legrosszabb tehetetlenség. Amikor egy olyan orvost küldenek az osztályra, akinek gőze sincs a nehezen légző covidosok terápiájáról, mert szemész. Állok mellette a viziten, mint szakképzett nővér tudom, hogy mit és hány milligrammot kellene adni, hogy az adott beteg kicsit jobban legyen, de nem az én kompetenciám ezt kimondani. Mindketten pontosan tisztában vagyunk a helyzettel, ő mond valami hülyeséget, én meg kinn a folyosón addig téblábolok körülötte, míg ki nem találom, hogyan mondjam meg a nyilvánvalót. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem. Na ilyenkor a vonaton a bolond síró nő utazik.
Nekem egyetlen beteg sem darab, mindenkit a keresztnevén szólítok, élvezem a munkám. A szerencsésebbek közé tartozom, akiknek a magánélete rendezett, örök optimista vagyok, nem félek, nem szorongok. De mindennap megfogadom, hogy holnap kilépek, majd aztán reggel elmegyek dolgozni. Olykor megkérdezi a férjem, hogy miért csinálok úgy, mintha rajtam múlna a kórház összes betegének az élete. Azt szoktam neki mondani: azért, hogy ne kelljen fölköpnöm és aláállnom. Azt tartja bennem a lelket, hogy azt gondolom, hamarosan vége kell hogy legyen. Ha nem bíznék ebben ennyire erősen, bele kellene bolondulnom."
A nyugdíj mellett visszajáró
Azért járok vissza dolgozni, mert 40 évig nem kaptam tisztességes jövedelmet, így amit most nyugdíjként hoz a postás, a rezsire sem elég. A Covid-intenzív gyógyulófélben lévő betegeit gondozó osztályon dolgozom. Két szaknővér mellé jut szintenként egy segédápolónő. Egy szinten húsz-negyven beteg is lehet, általában a 70 százalékuk fekvő. Azaz többségüket mosdatni, etetni, katéterezni, pelenkázni kell. Az egyetlen segédnővér önállóan semmilyen feladatot nem végezhet. Ezért órási a teher a szaknővéreken. A Covid-intenzívről leadott betegek nagy része 4-5 nap múlva meghal. Egyik éjszaka három exit is volt. Nem lehet megszokni, pláne ha úgy halnak meg, hogy nem tudtál mellettük lenni. Ha halott van, akkor az jelentős pluszmunka: minden testet hipós vízzel kell átmosni, dupla zsákba csomagolni. Ha ezzel végeztél, a szobát és abban minden tárgyat fertőtleníteni kell.
Egy idő után folyamatosan rémálmaid vannak. Hiába vagy évtizedek óta ápoló, azért ennyi halálozás nem szokott történni. Sokan nem is feltétlenül a fertőzésbe halnak bele, hanem az ellátatlanságba, mert amikor kell, nincs ott egy szakorvos. Nálunk az osztályon egy férfi több hete vár az amputációjára, a cukorbetegsége miatt a lábán elindult egy fertőzés. De mindennap annyi a sürgős eset, hogy egyszerűen nem fér be a műtéti programba.
