Vlagyimir Putyin talán tényleg úgy gondolja, hogy az ukránokat Lenin találta ki, azelőtt nem voltak és voltaképpen most sincsenek. Ez azonban nincs így. Az 1918-as breszt-litovszki békeszerződés egyebek mellett Ukrajna függetlenségét is kimondta, az ország létezett, amikor épp 99 esztendeje, 1922 végén megalakult a Szovjetunió. Ennél is fontosabb azonban, hogy az ukránok mit gondolnak. Szerintük ők nem oroszok és nem is szeretnének azok lenni. A Kreml, illetve az oroszországi média zöme ezzel nem törődik, tagadja Ukrajna jogát a létezésre, és háborúval fenyeget.
Putyinnak új győzelmek kellenek, mert mostanra kihunyt a Krím bekebelezése fölötti lelkesedés, de nem biztos, hogy jól választotta meg az új ellenséget. Az ukrán történelem arra utal, hogy a térség nem adja könnyen magát, és a túlerővel szemben is képes tartós ellenállást kifejteni. A forradalom utáni oroszországi polgárháborúban Szimon Petljura irányításával szívósan harcoltak egyszerre a vörösök, a fehérek, a románok és eleinte a lengyelek ellen, miközben Nesztor Mahno vezetésével létezett egy anarchista hadsereg is. A 2. világháború éveiben a szovjet partizánokkal párhuzamosan működött a németek oldalán álló Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA), amely egyszerre lőtt az oroszokra és a lengyelekre, illetve dicstelen szerepet játszott a zsidóellenes pogromokban. A leggyakrabban Sztyepan Bandera nevével összekapcsolt UPA 1949-ig harcolt a szovjetrendszer ellen, sőt, sporadikusan még az 50-es évek közepén is akciózott. Több szovjet katona vesztette életét a velük való harcban, mint Afganisztánban.
Úgyhogy nem érdemes félvállról venni a hírt, miszerint az ukrán erdőkben ezerszámra készítik fel a partizánok új nemzedékét. Mellesleg svájci és skandináv mintára évek óta ugyanilyen kiképzés folyik a három balti köztársaságban is.