Saját jelenéről, azaz az NDK-beli rendszerváltás hatásáról ír rendre. Most egy olyan történetet választott ennek szemléltetésére, amelyben a főhős, a szellem embere a fordulat után lecsúszik a létminimumra, a régi értékeket már nem tudja ugyanúgy képviselni, és mindettől szélsőjobb irányba tolódik. Mennyire számít ez tipikus lépésnek és mennyire logikus válaszreakció a változásokra?
Szerencsére logikáról vagy tipikusságról nem nagyon lehet beszélni. A legtöbb ember egészen másképp reagált, mint Norbert Paulini, a drezdai antikvárius ebben a regényben. Amiben viszont hasonlítanak rá a keletnémetek, az a megbántottság. Amelynek egyik oka a szimbolikus és gazdasági tőke hiánya – a keleti tartományokban élő emberek töredékének van csak ugyanis birtokában az, ahol él és ahol dolgozik. A telek, a ház, az üzem, a cég. Saját egykori helyükön szorultak kisebbségbe. Természetes, hogy a dolgok ilyetén alakulása kedvezett a szélsőjobb kialakulásának is.
Félreértés ne essék, rendkívül örülök annak, hogy az NDK abban a formában, ahogy létezett, már nem létezik. A kelet-német embereknek nagyon nagy érdeme (hasonlóan a többi kelet-európai országhoz), hogy ’89 őszén felszabadították magukat. Így voltaképpen nekik köszönhető a rendszerváltás. Ez az önfelszabadítás azonban szembekerült egy másik állásponttal, amelynek képviselői nem akartak kísérletezni, azonnal lépni akartak, csatlakozni az NSZK-hoz és bevezetni a nyugati márkát. Jellemző módon éppen azok az emberek vannak a szélsőjobb oldalon, akik akkoriban a legtürelmetlenebbül sürgették Kelet-Németország csatlakozását. Vagyis később saját magukon tapasztalták meg annak hátulütőjét, amit követeltek. Semmiképp nem arról van tehát szó, hogy inkább a szegények tolódnak jobbra, hanem például azok is, akik úgy érzik, van mit veszíteniük anyagilag. Nem akarják még egyszer átélni, amit a ’90-es évek elején már átéltek.
Pedig Paulini történetében az előző rendszer szinte paradicsominak tűnik a piacgazdasághoz képest.
Nem is annyira az értékek, mint inkább a szociális biztonság elvesztéséről van szó. Több mint kétmillió ember lakhatása vált bizonytalanná a lakáspiac átalakulásával a fordulat után. Ez az, amit tömegesen éltek át az emberek a volt NDK-ban. Mindazonáltal nagyon nehéz erről a történetről úgy beszélni, hogy ne kerüljön szóba a regény szerkezete, ugyanis mindazt, amit megtudunk Pauliniről, egy bizonyos Schulze nevezetű emberen keresztül tudjuk. És az orrunknál fogva vagyunk vezetve, hisz ez a bizonyos Schulze tulajdonképpen az eredetmítoszát írja, azt, hogy mit gondolunk mi NDK-s emberek a műveltségről, a humánképzésről és magáról az olvasásról. És így mindezt mitológiai magasságokba emeli.
Paulini magatartása (aki ólomkatonaként küzd és nem hajlandó alkalmazkodni a piacgazdasághoz) minek tekinthető? Rugalmatlanságnak és merevségnek, s így groteszk és nevetséges, vagy inkább az általa képviselt értékekhez, elvekhez való hűségnek, és így példaértékű?
Jó a megfigyelés, és azt hiszem, a kettő nem zárja ki egymást. Egyszerre komikus, és a komikumban mindig jelen van a tragikum. Tagolni lehet Paulini életpályáját: van egy rövid időszak ’89-től a ’90-es évek elejéig, ami egy különleges státuszt foglal el az életében, ez a teljes elbizonytalanodás időszaka. Előtte már volt egy szilárd, stabil egzisztenciája, komolyan vehető, megalapozott élete, ugyan ezt a biztos talajt a későbbiekben nagyon speciális formában visszanyerte, de van ez a pár év, amikor kicsúszik a lába alól a talaj, amikor igazságtalan lesz, amikor kétségbeesett és tanácstalan.
Az a megvetés, amit alaphangként említ a regényben az NDK-sokkal szemben a nyugatnémetek részéről, mennyire csökkent mára?
Kétségkívül érezhető egy bizonyos leereszkedő hang a keletiekkel szemben a mai napig. Amit a keletiek viszont azzal kompenzálnak, hogy a maguk részéről azt kommunikálják, a nyugatiak nem elég komolyan vehetőek. De nem ez az érdekes a dologban. Ami szinte mindennapos tapasztalatom és erősen érzékelem, hogy a keletnémetekben „a keletnémetet” látják, a nyugatnémetekben pedig „a németet”. Olyat mondanak például, hogy a legjobb keletnémet író, de olyat nem, hogy a legjobb nyugatnémet író. Egy újságírónő mondta: „Én, aki török felmenőkkel rendelkezem, tudom, hogy migrációs gyökerem van, te, aki keletnémet vagy, tudod, hogy a Zónából jöttél, de a nyugatnémetek nem tudják, hogy nekik nyugatnémet hátterük van.” Nekik nehezükre esik megteremteni a távolságot a saját önképükkel, a közeggel, ami körülveszi őket. Számukra a Nyugat a standard, és mindent ehhez mérten néznek. Nyilván azt jobbnak tartják. Ennek természetesen nincsenek tudatában, és explicit módon soha nem is mondják ki.
A múlttal való szembenézéshez hozzátartozik a feleség története is, akiről kiderül, a Stasinak dolgozott, besúgó volt. Paulini nulltoleranciát gyakorol és rögtön radikálisan megszakít vele minden kapcsolatot, holott lehet, épp a feleségnek köszönheti, hogy ki tudta alakítani a szellemi szabadság közegét, ő biztosította számukra a biztonságot. Mit gondol erről? Mennyire árnyaltan kell kezelni az egyes eseteket, és meg lehet-e egyáltalán bocsátani ilyen esetben?
Fontos az egyes ember története. Ezeket külön kell megnézni, megítélni, és nem lehet egységesen kezelni ezt a témát, mert nagyon sok olyan történet van, aminél azt látjuk, hogy valaki igen fiatalon vagy valami nagyon erős kényszer hatására sodródott ebbe. Engem is megkörnyékeztek, és nem tudom, hogyha komolyra fordul a dolog, ellent tudtam volna-e állni. Ami engem rettenetesen zavar az asszony figurájában, az az, hogy egyáltalán nem tanúsít megbánást, nem gyakorol bűnbánatot. Végig csak arról beszél, hogy de hiszen én voltam, aki megvédtelek titeket, én voltam, aki megteremtette ezt a biztonságos közeget. Ami talán igaz is, ám itt a bizalom olyan fundamentumaiban sérült, hogyha valaki ezt morálisan nem látja és nem azzal kezdi, hogy igen, borzalmas nagy hibát követtem el, akkor nagyon nehéz neki megbocsátani.
A problémát mindazonáltal itt is abban látom, hogy Kelet-Németországban a Stasi-aktákat feltárták és nyilvánosságra hozták, Nyugat-Németország nemzetbiztonsági ügyeit viszont nem kellett nyilvánosságra hozni, és a mai napig sem kell. Emiatt mi, keletről jöttek valamennyien gyanúban állunk, bűnösnek számítunk, míg Németország nyugati felében lévők meg mind makulátlannak, pedig hát ott is volt titkosszolgálati tevékenység, hiszen a hidegháború éveiről beszélünk. Az is köztudott, hogy Németország nyugati felében a náci múlt feldolgozása katasztrofális volt, ’89 után azonban volt egy nagy felbuzdulásuk, hogy az egykori kommunista párt tagjainál ezt másképp fogják csinálni, sokkal határozottabban, mint az egykori nácikkal. Csakhogy itt megint az a probléma, hogy ebben az esetben sem a saját embereikkel számoltak le, hanem valaki máson gyakorolták az önkorrekciót, amit saját magukon meg nem végeztek el. Kettős mérce érvényesült ebben is. Vannak baráti, ismerősi körömből is történetek: vannak, akik bár nagyon bátor rendszerváltóként részt vettek a folyamatban, vállalva a kockázatot, mikor fény derült Stasi-múltjukra, derékba tört karrierjük. Pedig mindent egybevetve az, hogy a részvételükkel egy állig felfegyverzett hatalommal szemben sikerült véghez vinni egy vértelen forradalmat, egy erőszakmentes határnyitást, olyan tett, ami mindenképp elismerésre méltó.
Ez a könyv az illúziókkal való leszámolás. A szembenézés a csalódások sorát hozza: a rendszerváltás eredményezte piacgazdaságban, az egykori mesterekben, illetve magában az irodalom szerepében. Mennyire tartja magát pesszimistának?
Livnyák, az antikvársegéd és a kiadói szerkesztőnő, akiknek figurája valamelyest reménytelivé teszi a helyzetet. Ők azok, akik nehéz belső vívódások árán is azon dolgoznak, hogy ami történt, a maga teljességében lássuk. A szerkesztőnő nem akar a nyomozó szerepbe kerülni, nem akarja, hogy az ő feladata legyen az igazság feltárás, ám van egy pont, amikor már nem tud nem foglalkozni vele. Általuk látjuk Paulini mindkét oldalát, és végső soron éppen azzal, hogy ennyire komplexen és a maga ambivalenciájában látják és láttatják az ő figuráját, járulnak hozzá ahhoz, hogy tovább tudjunk ezekkel a történetekkel élni. Mert hogyha ragaszkodunk egy eredetmítoszhoz, az félrevisz. Ám azzal, hogy három különböző perspektívából ismerjük meg ezt a történetet, tulajdonképpen éppen a történet konstruáltságára mutatunk rá, és a konstruáltságon keresztül arra, hogy ezt kellő kritikával szemléljük. A történetek mindig konstruáltak, és amit tehetünk, az az, hogy erre rámutatunk. Pesszimistának ettől nem nevezném magam.
Izgalmas kérdés, ami szintén végigvonul a regényen, hogy irodalom által jobb lesz-e a világ, okoz-e változást az emberekben, a változások előfeltétele-e. Éppígy végigvonul az irodalom és a tett ambivalens viszonya is. Mit gondol, az írónak, az értelmiségnek kimerül-e a felelőssége abban, hogy rögzíti a jelent és a szembenézéssel segíti a tisztánlátást, vagy sem?
Ne hagyjuk figyelmen kívül azt a már említett bizonyos dolgot, amire csak az irodalom képes, hogy a dolgokat a maguk ambivalenciájában és a maguk differenciáltságában láttassa. Persze hiába írok, ha nincs olvasóm. Az olvasó az, aki képes lesz, ha képes lesz, a dolgokat ezekben az ambivalenciájukban megragadni és megérteni, és akkor talán ő mint cselekvő ember a cselekvésében képes lesz mozgósítani azt, amit tőlem kapott, amikor az ambivalenciáról és differenciáról írtam neki. Ő fogja azt tetté alakítani, tettbe átültetni.
Még mindenképp térjünk ki a címre. A címbéli gyilkosságok nemcsak konkrétan értendők, hanem áttételesen is. A jóravaló jelzőt azonban hogyan értelmezzük? Az elkövetők jobb sorsra érdemesek vagy tettükkel jó célt szolgálnak?
Igazából, amire én gondoltam, hogy itt van ez a Schulze nevű figura, akinek neve nem véletlen csak egy betűvel tér el az enyémtől, hiszen tulajdonképpen ő képviseli azt a miliőt, amiből érkeztem, ezáltal úgy is lehet olvasni, hogy a gyilkosok mi vagyunk. Mi azok, akik olyan roppant magabiztosan nyilatkoznak arról a világról, arról a korszakról, ami körülvesz bennünket. Miközben magunk válunk a fő gyanúsítottá, elkövetőkké.
Köszönet Nádori Lídiának a tolmácsolásért.
