erdő
a sugarak pengéje csontig hatol
a nyárból is kigombolkozol
fönn a nap dobol mégis hiányzik hozzá a pergés
az égbolt finom remegés
vigyük haza a szívószálat kértem Királyréten
míg egy epres jégkrém papírdobozán
körbeért a szivárvány az erdőszélen
ettem meg műanyagból volt a kiskanál
egy kidőlt fa sorompója választotta el tőlünk az erdőt
és hirtelen nyúlt meg a fák árnyéka a tűlevelekből
finom hűvös illat csöpögött
megsimogattad a borostádat aztán kugliztunk
mielőtt elmentél haza nem volt haladék
az égen újra azok a narancssárga borotvapengék
leugrottam egy barna fatoronyból a parkban
vérzett a fogam valaki mondta
integessetek az eltávozónak de én a fájós alkaromat
szorongattam és figyeltem milyen aprók a horzsolások
az erdőszélen gondoltam ki ha nekihajítanék egy kavicsot
azt mondtad az a fa halott én meg hogy
fogadjunk ez egész erdő fölsikolt
és nekidobtam de annak a rönknek nem voltak sebei
csak zúgott az erdő és nem bírtuk lecsendesíteni.
cirádák
ilyenkor bánom miért nincs vörös hajam
legalább azt a régi piros pólót
húztam volna magamra lehazudni a napot a színével
vagy nem tudom mit akartam
kint még ropogott a hajnali katlan
az isteni tűz elolthatatlan
és fák takaróztak a fényhasadás tündöklő
csillagszirmaival néztem a kezed a vastag kék
erekben miként rekken meg a vér
mit nem adnék ezért a forróságért
mindig azt képzeltem az égnek háttal ül isten
úgy kell megsegítsen valami engesztelhetetlenül
mély düh fogott el egyesülni az esték
halk szavú teremtményeivel
keblemhez szorítani a holdat amíg a sugarak
homlokomba ezüst tincseket horgolnak
és egészen megőszülök hogy
ebben a roppant pattogásban együtt
hallgassuk a hajnali fényzivatarokat
miként dobol a lélek és mint a szerelem hőskorában
összeolvassuk a test falára vetülő
fénycirádákat