Ugye, milyen jó volt a tavalyi szilveszter? És nem csupán azért, mert az üres utcáknak megvan az a félelmetes bájuk. A szokatlanságban valóban volt valami eredeti, hogy kivételesen nem taposta egymás lábát a tömeg, nem ment kórusban a tereken a visszaszámlálás, nem ütötték az emberek egymás fejét papírtrombitával, és nem hevertek a kapualjakban az üres üvegek meg a túltankolt részegek. Az igazán hepi dolgot azonban az jelentette, hogy véget ért az az elcseszett 2020-as év, amely jól odavágott a világnak azzal a rohadék vírussal. Beadták az első oltásokat, a közösségi média pedig szilveszter napján és éjjelén tele volt olyan posztokkal, amelyek nem is annyira az új esztendő eljövetelét ünnepelték, hanem a tényt, hogy elmúlt az óév, amelynél szarabb úgyse lesz.
Ahogy az elcsépelt bölcsesség is mondja, tévedni emberi dolog. Karsai azt olvasta a közösségi médiában valakinek a posztjában, hogy olyan ez a járvány, mint annak idején a háború. Az első lövéseknél összefosta magát a világ, és menekült, ki merre látott, aztán ahogy telt-múlt az idő, már akkor se nagyon zavartatta magát senki, ha a feje fölött fütyültek a golyók. Legföljebb időnként lekuporodott, majd fölállt és haladt szépen tovább. Ez azonban nem változtat a lényegen: ez az év is legalább annyira szar volt, mint az előző. Hangsúlyosan legalább, ugyanis most arra se látszik remény, hogy a következő jobb lesz. Ezen a szilveszteren nem is mutatkozik különösebb örvendenivaló.
Nem mintha korábban sok akadt volna. Karsainak egy csomó ismerőse fanyalogva szokott a szilveszterről beszélni. Merthogy a kötelező bulika mennyire gáz, a spontaneitás hiánya megöli a felszabadult szórakozást, és így tovább. Csupa első világbeli probléma. Igazság szerint Karsainak se volt annyi jó emléke a szilveszteri bulikról. Igaz, rossz se. Semmitmondó emlékei voltak. Ennek ellenére érdekes módon egész sokat föl tudott idézni. Úgy is, hogy gyakran nem is történt semmi.
Iskolás évei alatt jobb híján odahaza töltötte az óév utolsó éjszakáját. 1991-ben vett részt életében először szilveszteri házibulin, egy külvárosi családi házban, ahova azzal az elhatározással ment, hogy szerelmet valljon egy lánynak, ami azért maradt el, mert kiszemeltje egy másik sráccal érkezett. Cserében Karsai életében először megtapasztalta, mit jelent mattrészegnek lenni. 1992-ben egy haverjával és annak barátnőjével kóvályogtak a lakótelepi éjszakában, remélve, hogy valami jóba botlanak bele. Se akkor nem botlottak, se egy évvel később, mikorra fordult a kocka, és neki volt barátnője, a haverjának nem. 1994-ben egy friss szakítás miatt ismét arra kényszerült, hogy a szüleivel együtt nézze az erőltetett tévéműsorokat. Egy évvel később azon morfondírozott, fölvonatozzon-e az otthoni magolással járó téli vizsgaidőszak idején a fővárosba, mivel föl akarta szedni egy évfolyamtársát, aki azzal hűtötte le, hogy a szakkollégiumban fog szilveszterezni, társaságban. „Beképzelt, elitista seggfejek” – gondolta sértődötten Karsai, aztán mégis összejött a csajjal, aki az 1996. december 31-i éjszakán, pár perccel éjfél után egy körúti presszóban tudatta vele újévi kívánságát, miszerint szeretne végre egy normális pasit. 1997-ben Karsai már egy másik lánnyal szilveszterezett, vidéki vadászházban, a lány ügyvéd bátyja, továbbá – mint azt a báty megsúgta – olajszőkítésben meggazdagodott nehézfiúk és korrupt rendőrök társaságában. Egy évvel később a lány a menyasszonya volt, annak szüleinél töltötték az óév utolsó óráit. 1999 szilveszterén mindenki az új évezred eljövetelét ünnepelte, Karsai pedig az akkor már feleségével egyetemben meghívatta magát egy ismerős házaspárhoz, és jobb híján áttársasjátékozták magukat 2000-be. Aminek a végén megint meg lehetett ünnepelni az új évezredet (egyesek szerint 2001-ben köszöntött be igazából), baráti körben, ahova Karsai újonnan épült be. De csak átmenetileg, mint ahogy a házasság is annak bizonyult, 2001 szilveszterén Karsai szülővárosának kocsmáiban kóválygott egy gyerekkori haverjával. A következő évben ismét lett menyasszonya, aztán feleség, gyerekek, és onnantól egybemosódtak az év végi ünnepek, amelyek leginkább amúgy is a kölykök körül forogtak. Nemegyszer nem is szilvesztereztek, hanem elaludtak velük együtt, és éjfélkor arra ébredtek, hogy a szomszéd épület aljában lévő vietnami étterem alkalmazottai petárda- és rakétafénybe borítják az utcát. Másnap az összes parkoló autó tele volt vörös pernyével.
A 2021-es esztendőt Karsai teljes magányban készült elbúcsúztatni. Nem az eredeti szándékai szerint alakult így, de nem is volt teljesen ellenére a dolog. Még soha nem szilveszterezett egyedül. Állítólag azt is ki kell próbálni, mint mondjuk a kocsmában töltött szentestét.
Néhány héttel karácsony előtt költözött be egy haverja üresen álló garzonjába, egyelőre átmeneti megoldásként. Azt hitte, a szülei majd azt akarják, hogy menjen hozzájuk, amíg nem rendeződnek valamerre a dolgok, ám érdekes módon nem vetették fel – mintha ők se látnák szerencsésnek, ha közel ötvenévesen a fiuk akárcsak rövid időre is odaköltözne. A garzon egyébként nem volt rossz, Karsai egyedül a lemezeit és a könyveit hiányolta belőle. Szerencsére élt még a Spotify családi csomag, és egyelőre a Netflixbe is be tudott lépni a régi jelszóval.
A képernyő előtt terpeszkedve, egy megkezdett üveg törköllyel és három doboz sörrel vágott neki a szilveszteréjszakának. A telefonjára kora délutántól érkeztek az idétlentől a szánalmason át a majdnem viccesig terjedő év végi mémek, ám a családi csoport néma maradt (Karsai naponta ellenőrizte, kirakták-e, amikor pedig nagyon maga alatt volt vagy dühös, azt fontolgatta, hogy majd ő lép ki). A gyerekei föltehetően már valamelyik haverjuknál buliznak, a felesége meg ki tudja, mit csinál. Karsai akár haza is mehetne megbeszélni a dolgokat, de hát a francnak van kedve éppen ma ordibálni. Jobb a békesség. Sőt, most talán az egyedüllét is. Karsai nem tartozott azok közé, akik a kilincset is a könyökükkel nyomják le, és hosszú percekig dörzsölik szappanos vízzel a körmük félholdját, de azért igyekezett vigyázni magára, és úgy volt vele, ha eddig megúszta, akkor már jó volna kitartani a negyedik oltásig és az ötödik hullámig is.
A második sör és a harmadik törköly után megfájdult a feje. Egyelőre nem vészesen, ezzel együtt korainak érezte ezt a tompa fájdalmat. Az ilyesmi másnap szokott érkezni. Karsai ugyanakkor tisztában volt vele, hogy mióta elköltözött otthonról, a korábbiakhoz képest többet iszik. Néha a haverokkal, de ahogy a járvány terjedésével ez neccesebb és rizikósabb lett, inkább a kölcsönlakásban, a sorozatok előtt. A mértékre viszont igyekezett ügyelni, az alkalmankénti három sört nem lépte túl, rövidet csak akkor kért, ha a többiek is. Azt is mindennap kifigyelte a fürdőszobai repedt tükörben, hogy püffedtebb lett-e az arca vagy táskásak-e a szemei. Egyelőre ő se vett észre intő jelet, és mások se figyelmeztették. Pedig reggelente le kellett vinnie a kukába néhány üres üveget.
A harmadik sör felénél följebb vette a fűtést – ha már annyit emlegették idén a közelgő energiaválságot is, ki kell élvezni, hogy egyelőre nem üresek a gáztározók. A törkölyből még volt pár ujjnyi, de azt már nem itta ki. Odakintről behallatszottak a szilveszter lármái: trombitaszó, kiáltozás, petárdadurrogás. Igazuk van, egyszer élünk, ráadásul most végképp nem tudni, hogy meddig, különben is, a remény hal meg utoljára, és könnyen elképzelhető, hogy előtte még mi mindannyian. A stream hirtelen megszakadt. Karsai egy darabig nézte a megkukult routert, hátha életre kelnek a LED-fények, aztán kikapcsolta a tévét. A jeleket hiányoló felirat eltűnt a képernyőről, a lakásra dermesztő sötétség borult. Karsai a saját szaggatott lélegzetvételeit hallgatta. Olyanok voltak, akár a küszöbön lévő visszaszámlálás. Arra gondolt, lehet, hogy meg kéne mérnie a lázát. Csak hát ebben a kurva garzonban tutira nincsen lázmérő. Végignyúlt a heverőn, nézte a kívülről beszűrődő, a plafonon táncoló sápadt fényeket, és úgy döntött, átsírja vagy átalussza magát 2022-be. Ki tudja, föl fogunk-e még ébredni valaha is ebből az egészből?
