Október: Albánia
Marco Rossi páratlan bravúrt ért el. Megtörtént már, hogy oda-vissza döntetlent „játszott” a magyar válogatott Máltával (1988-ban és 1989-ben, előbb Mezey György, majd Bicskei Bertalan irányításával). Megesett, hogy a címeres mezes együttes itt is, ott is kikapott Izland amatőrjeitől (1992-ben Jenei Imre, aztán 1993-ban Puskás Ferenc dirigálásával). Szintén előfordult, hogy teljes csőd volt Máltán (2006-ban, Bozsik Péterrel a szakvezetői poszton), Andorrában (2017-ben, Bernd Storckkal), Luxemburgban (Szélesi Zoltánnal), de ugyanattól a törpétől egyetlen kapitánnyal kétszer vereséget szenvedni, az még az utóbbi évtizedekben oly nyomorúságos sorsú hazai futballban is unikum.
Albánia együttese ez évig nemhogy nem tudta felülmúlni honfitársainkat, de még döntetlent sem jegyzett ellenük, sőt egyetlen gólt sem szuszakolt a magyar hálóba. A különleges alkalomhoz illő nevű Elbasaniban aztán Armando Broja és kompániája 1-0-lal elintézte hazánk fiait, akik nyilván megilletődtek a nagy közönségtől, mert a viharvert sporttelepen 4135 néző tolongott.
Na, majd Budapesten! – vigasztalta magát a drukker, ám októberben a Puskás Arénában ugyanaz történt, mint odakinn. Megint Armando Broja lőtte a mérkőzés egyetlen gólját, miután egy akción belül háromszor is kicselezte a forgástól szédülni tetsző Szalai Attilát. Az inkább a felülértékelésről, mint a józan kritikáról ismert Nemzeti Sport azt írta az öt magyar támadójátékosról, akik közül kettő csere volt, hogy Hahn János kétszer, Sallai Roland és Sallói Dániel egyszer-egyszer, Szoboszlai Dominik egyszer sem ért labdához az albánok tizenhatosán belül. Berisha kapusnak tehát nem kellett kivédenie honfitársaink szemét, sőt akkor sem keltett volna feltűnést, ha a szünetben gondol egyet, és kártyát hoz a második félidőre, hogy kirakja a pasziánszt.
A vb-szereplés megint elúszott, mint harmincöt éve mindig, a válogatott a selejtezőcsoport szokásos negyedik helyén kötött ki. Rossi magyarázkodott: „A borász csupán abból tud bort csinálni, amilyen szőleje van.”
Csak nálunk soha nincs szüret.
November: öttusa
A Guardian című mértékadó brit lap november másodikán közölte: a Nemzetközi Öttusa Szövetség vezető testülete titokban arról szavazott, hogy a lovaglás helyére másik sportág, minden bizonnyal a kerékpározás kerül. A hónap végén aztán a szervezet közgyűlése helyben hagyta a végrehajtó bizottság korábbi döntését, amely szerint a szövetség a lovas szám kiiktatásáról szóló javaslatot nyújt be a NOB-hoz a 2028-as Los Angeles-i olimpiára vonatkozóan. Az erről szóló közleményben az is napvilágot látott, hogy az új számról a végleges döntés egy év múlva, a NÖSZ 2022-es kongresszusán születik meg.
Nem értek az öttusához, de akadt néhány kiváló cimborám a modern pentatlon köreiből Horváth „Vöritől” Maracskó Tiborig, Török Ferenctől Fábián „Joelig”. El tudom tehát képzelni, miként érinti ez az egész a nagy letéteményeseket, elvégre az öttusa a hungarikumok közé sorolható. Egyéniben öt, csapatban négy olimpiai bajnoki címet nyertek honfitársaink: Németh Ferenc (1960), Török (1964), Balczó András (1972), Martinek János (1988), Vörös Zsuzsa (2004), továbbá a Benedek, Kovácsi, Szondy (1952), a Balczó, Nagy, Németh (1960), a Balczó, Móna, Török (1968) és a Fábián, Martinek, Mizsér hármas (1988). Vb-aranyból harminchat van (tizenhét egyéniben, tizenkilenc csapatban).
S az ötkarikás játékok műsorán 1912 óta szereplő, amúgy is sokat változó sportág már soha nem lesz az az öttusa, amely a miénk volt.
A metódus megfejthetetlen, a szándékot meg lehet érteni. A tokiói olimpia női versenyének lovagló száma közben rettenetes volt nézni, hogy a toronymagasan vezető német Annika Schleu már a rajt előtt nem bírt a makacs paripával. A ló ugyan nagy nehezen elindult, de hamar meg is állt, a favorit Schleu pont nélkül kiszállt a versenyből.
Mint a lovaglás az öttusából.
December: Verstappen
A Forma–1 történetében 1974 óta nem volt arra példa, hogy az első kettő pontegyenlőséggel érkezzen a záró futamhoz. Negyvenhét évvel ezelőtt a brazil Emerson Fittipaldi és a svájci Clay Regazzoni állt egálra, aztán a dél-amerikai a negyedik, az alpesi a tizenegyedik helyen futott be, azaz győzött a brazil. Nyilván ennek is tulajdonítható, hogy nálunk a „mazsolákról” nem azt mondják, hogy „nem egy Regazzoni”, hanem azt, hogy „nem egy Fittipaldi”.
Az idén a belga-holland Max Verstappen és a brit Lewis Hamilton vágott neki hasonló helyzetből az utolsó vetélkedőnek. Úgy nézett ki, Hamilton lesz Fittipaldi, mert a tizedik körben három, a tizenharmadikban már hat másodperccel vezetett Verstappennel szemben. Később előnye tizenhárom-tizennégy másodperc körül stagnált.
Az utolsó körben azonban – elutasított óvást előidéző körülmények között – a pályafutása első világbajnoki címére törő Verstappen megelőzte Hamiltont, jóllehet görcsöt kapott a lába vezetés közben. Az új győztes, akinek annyiban kitaposott útja volt a Forma–1-ig, hogy édesapja 107 nagydíjon szerepelt, azt mondta diadala után: „Immár mindent elértem. A többi csak bónusz.”
Hamilton méltósággal viselte a vereséget, sőt messzemenően igazolta: nincs olyan, hogy sportember, csak ember van. „Még mindig tart a járvány – említette –, így azt kívánom mindenkinek, hogy vigyázzon magára, és legyen kellemes karácsonya a családja körében. Aztán majd meglátjuk, mi lesz az új évben.”
Azt bizony mi is szeretnénk tudni.
