Van abban valami sorszerű, ha valaki újra és újra visszatér egy történethez. Hát még, ha újra megrendezi. Hiszen mondják, hogy az emberek többnyire ugyanazokat a játszmákat játsszák egy életen át. Na de mi van akkor, ha ez a játék színjáték, és az újra játszó maga a rendező. Nicolas Briançon színész és rendező kamasz korában találkozott először a Jacques és gazdája című Kundera-darabbal, melyet azóta már vagy háromszor állított színpadra. Játszotta amatőr társulattal falusi kisszínházban, városkák főterén, majd Párizsban már egyszer, és most ismét, ezúttal a Montparnasse Színházban.
Milan Kundera darabját a prágai tavasz leverése után írta, akkor, amikor minden régi és jövőbeli munkáját kiradírozták a cseh irodalomból. Elhallgattatása idején kapcsolódott össze képzelete Diderot-éval, és a Jacques le Fataliste (Mindenmindegy Jakab) iránti régi rajongása ihlette ezt a „könnyed kikapcsolódást a pestis idején”, avagy a „Diderot-féle variációt” ahogyan ő nevezi. 1972-ben aztán egy fiatal francia rendező látogatott el hozzá Prágába, és csempészte ki a zsebében a Jacques és a gazdája kéziratát.
Fontos megjegyezni, hogy az a Diderot, akit ezúttal Kundera tolmácsolásában hallhatunk, semmiben sem hasonlít a nagy enciklopédistához, akit mai napig tisztel a szellemtudomány. Hiszen Kundera számára Diderot mindenekelőtt regényíró: az egyik legeredetibb az irodalomtörténetben. Darabja tehát távolról sem száraz filozófiai lecke, hanem igazi színház, amely Diderot invenciójának, humorának és játékos racionalizmusának rendkívüli formai gazdagságát ünnepeli, és amelynek – Kundera szerint – nincs párja a világon.
Prága elsötétültekor Kundera úgy ízlelgette a diderot-i szabadságot, mint annak a „nyugati világnak” az értékrendszerét, mely az akkor uralkodó csehszlovák rezsim szemében elítélendő, és jövő nélküli volt. Darabja tisztelgés a francia felvilágosodás kora előtt, amely fáklyaként jelzi az irányt a butaság, az obskurantizmus, „a hülyeség” (ahogy mondaná Kundera) korában. A színház himnusza, mely a legborúsabb időkben is közvetíteni képes felénk a létezés, a gondolat, a cselekvés örömét és szabadságát.
A színpadon egy fából ácsolt másik színpad áll, melyen Nicolas Briançon színészei óriási alázattal és lendülettel szolgálják a fenti lényeget. Ki-be bújnak az általuk megszemélyesített szereplők bőrébe, önfeledten játszanak, mesélnek, ízig-vérig komédiások. A darabot rendező Briançon által megformált Jacques talpraesett, önérzetes, okos szolga. Lisa Martino fogadósnőjének a különböző karakterei közötti váltásait (akár egy mondaton belül is) tanítani kellene, míg a Stéphane Hillel által alakított gazda megőrzött valami őszinte gyermeki rácsodálkozást a világra.
Kundera dramaturgiájának végtelen intelligenciája abban áll, ahogyan átülteti, és igen, szabadon engedi a diderot-i narrációt az előadásban. Mert azért ne tévedjünk: nincs többről itt szó, mint egymásba fonódó, egymásra rímelő, egymással szemben is álló és vetekedő történetekről, amiket hol Jacques, hol a mestere, hol a fogadósné mesél pajzán nyíltsággal testi és lelki szerelemről, szüzességről és megcsalásról. Egyszóval az életről. Figurái számára a szerzőjük (vagyis a teremtőjük) maga az isten, melyről egymás között beszélnek, akihez felszólalnak, és akit megfejteni próbálnak. Gondolataik pedig ott forognak mindvégig a humanizmus egyik fontos kérdése körül: lehet-e szabad az ember az őt szorító társadalmi determinizmus ellenére?
Melyre Jacques adja meg a darab végén a kunderai választ: „Hadd mondok el magának egy nagy titkot, az emberiség egy feledésbe merült fortélyát: az előre, az a bárhol.”
Infó:
Milan Kundera: Jacques és gazdája
(Jacques et son maître)
Rendező: Nicolas Briançon
Párizs, Théâtre Montparnasse
