Most, hogy túl vagyunk az előválasztáson, van gond rendesen. Minden választókörzetben választottunk képviselőjelöltet, akinek az a küldetése, hogy egymaga mérje össze magát a választáson a kormánypárti jelölttel.
Az első kérdés az, hogy képesek vagyunk-e magunkat legyőzni, vagy sem. Hogy miért pont magunkat? Most, hogy eldőlt: nyertünk - esetleg veszítettünk -, nincs kivel összemérni magunkat. Arra szerveződtünk, hogy a kormánypárti jelölttel mérkőzzünk, de most, előbb az ellenzéki oldalon mértük föl az erősorrendet. Minden egyes választókörzetben az ott működő pártszervezeteknek meg kellett válaszolni a folytatás legegyszerűbb kérdéseit: akkor most van jelölt, de nem a mi választottunk, hanem választók jelölték ki számunkra. Rendben van? Tudunk vele dolgozni? A többiekkel együtt lehet működni?
Hatan hatféle nézőpontból keressük a választ. Az összefogás arról szól, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért. Prezentáljuk az összefogás programját és előre! … Igen, nyilván. Mindenki egyért. Eljutottunk idáig. Minden körzetben más úton jártunk és eredményre jutottunk.
A hat jelölő szervezet közül öt megtapasztalta, hogy más jelöltje kedvezőbb fogadtatásban részesült. Sok helyütt egyik-másik szervezet eleve más csapat jelöltjét támogatta. Előfordult, hogy megyén belül, vagy tágabb kapcsolatok mentén szövetséget kötöttünk a jelölésre, és győztünk. Avagy ellenkezőleg, a másik jelölt kapta meg a közönség támogatását.
Száznál több változatban működtettünk egy kiválasztási logikát, aminek mégiscsak az a tartalma, hogy hat jelölt közül egy állva marad, öt nem. Érett, tapasztalt politizáló közösségek mérték össze a lehetőségeiket, és óhatatlanul többségében nem a nyertes lapot húzták.
Mert csak egy jelölt maradhat, ahogy terveztük is. Ezért dolgoztunk.
Most, hogy túl vagyunk rajta, az a kérdés, hogy el tudjuk-e viselni a győzedelmes vereséget, vagy a közösen választott úton szerzett sérülések a nagyobbak. Maga a megszerkesztett stratégia tartalmazza, hogy a kitűzött cél a nagy többség számára előírja a vereség elfogadásának terhét.
De a mutatvány még ennél is nagyobb, amit megkövetelünk magunktól. Miután az ellenzéki oldalon nem a mi jelöltünk kapta meg a többség támogatását, innentől nekünk is a közös jelölt győzelméért kell megtenni, amit csak tudunk.
Fölöttébb egyszerű lenne átlépni a gondon. Ezért dolgoztunk, menjünk tovább. Igen, de mit mondjak, ha a barátom a győztes, helyzetbe hozott más pártbéli ténykedését a „nem illik idegen tollakkal ékeskedni” egyszerűsítéssel intézi el. Tényleg nem illik, de nem értelmes dolog nem használni a közös lehetőségeket, például akkor, amikor mi fizetünk, de a jelölt kapja az elismerést. Rendesen kipirulnak a felnőtt orcák a méltatlankodástól.
Nem lehet kitérni. Az első kérdés, amire mind a százhat körzetben a legtöbbünknek választ kell adni, hogy saját magunkat legyőzve, a legyőzetést elfogadva, a sérelmeket felnőtt módra megbocsájtva dolgozunk tovább, mert ez volt a szándék, így helyes. Persze akkor sem könnyű elfogadni a vereséget.
A győztesek helyzete még nehezebb. A győzelem az övék, de nem hogy nem triumfálhatnak, egyenesen szoros együttműködést kell kialakítani a vesztesekkel. Mi több, a versenyben megelőzött versenytársak szándékait, nézeteit a győztesnek jórészt magára kell vennie, felvállalni és érzékelhetően képviselni.
Mindenkinek van oka feltenni a kérdést: le tudja-e győzni saját magát azért, mert vesztett, illetve azért, mert győzött.
Közismert, hogy a Montgolfier fivérek építettek egy papírral bélelt selyem ballont, de nem ők repültek vele először, hanem egy tanár és egy nemes, Pilatre de Rozier és d'Arlandes márki. A felszálláshoz tűzzel melegítették a levegőt a ballonban, és körben emberek kötelekkel tartották a kupolát, mielőtt megemelkedett. A mutatvány sikere ott dőlt el, hogy, ha minden összeállt, akkor a földhöz rögzítő kötelek tartói hajlandók voltak-e összehangoltan elengedni az oly fontos madzagot, ami nekik jutott. Ez az! A végén nincs más, nem marad más, mind az a vékony pertli, amellyel a felemelkedő ballont az indulás előtt a körben állók kézben tartják.
A forrólevegős ballon felemelkedése, a repülés sikere nem függött attól, hogy a Montgolfier fivérek vagy mások kapaszkodtak-e a ballon gondolájába. Attól végképp nem, hogy kik voltak azok, hatan vagy többen, akik felállították a kupolát és a végén tartották a köteleket.
A siker, a felemelkedés szükséges feltétele a kötelek elengedése volt. Azt, hogy a meleg levegős kupola repül, már korábban kipróbálták. A felszállás bizonyosság volt.
Mi most százhat körzetben felállítottuk a kupolákat. A közönség szimpátiája alapján százhat utast ültettünk a közösen felállított kupolák gondolájába.
Mindenütt, minden körzetben mi hatan, győztesen vagy legyőzötten tartjuk a köteleket a felszállásra kész ballonok körül. Valójában nincs választásunk. Maga a helyzet adja, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért, a választási győzelemért.
A közös program, a győztes szándék a felemelkedés. Száznál több körzetben állnak a feltöltött kupolák. Mindenütt, a kupolák körül a győztes vesztesek és a pilótát adó felelős győztesek tartják együtt a köteleket. És egyszerre elengedjük. Elengedjük, mert különben mi értelme volt eddig tartani?
Csak magunkat kell legyőzni a felemelkedésért. Sikerülni fog.