Nevezik Altaji vagy Ukoki hercegnőnek is, egy eposzi hős után Ocsi-balának, vagy oroszul egyszerűen úgy: Gyévuska (a leány). Röviddel a Szovjetunió széthullása után ásták elő, és a XX. század egyik legfontosabb régészeti leletének tartják a múmiát, amelyet példátlan épségben őrzött meg a fagy 2500 éven át. Ősi kultúra gyermeke volt. A dél-szibériai vidék a népek országútján fekszik: az eurázsiai sztyeppék lovas nomádjai évszázadokon át, hullámokban erre terjeszkedtek nyugat felé. Hérodotosz, a Jéglány kortársa írt a szkítákról. Évezreddel később követték őket hunok, szarmaták, avarok, majd a honfoglaló magyarok ősei is; ezért foglalkoztatja képzeletünket mindmáig élénken a szkíta szál.
Hat lóval a túlvilágra
Egy fiatal orosz régész, Natalja Poloszmak 1993-ban indult kutatóútra a távoli Altaj Köztársaságba (lásd keretes írásunkat). Az archeológusokat kísérő határőrök parancsnoka helyi ember volt, ő adta a tippet, hol érdemes munkához látniuk. A kiválasztott helyszín kivételes adottságokkal kecsegtetett. Ott, az Ukok-fennsíkon találták meg az úgynevezett paziriki kultúra nyomait az 1920-as években. Érintetlen volt a környék, sohasem dúlták fel sírrablók. Ugyanakkor a kőpakolással fedett kurgánban (halomsír) gyakran jégdugó keletkezik, hatalmas hűtőszekrényként őrzi a mélyében rejlő szerves anyagokat a permafroszt (tartósan fagyott talaj).
Bizakodva kezdték el feltárni a megtalált sírkamrát. Ahogy haladtak az ásással, izgalom lett úrrá a régészeken: egyre több jel utalt arra, hogy különleges temetkezési helyre bukkantak. A sír magában állt, távol a többitől, amiből arra következtettek, hogy különleges státuszú ember nyughelye. Háromméteres mélységben először állati csontokat találtak. Mint kiderült, hat lovat temettek el az elhunyttal, díszesen felszerszámozva. A kamrát valószerűtlenül gazdagon rendezték be, ősi hitük szerint otthonnak a túlvilági életre. Négy bronzszeg zárta le a kitűnő állapotban megmaradt, vörösfenyő koporsót. Olyan nagy volt, hogy először azt hitték, ketten fekszenek benne.
Szabad nő volt
Felszínre hozták, majd bádogcsajkáikból langyosított vízzel óvatosan locsolgatni kezdték a jégtömbbe fagyott testet. Egy ott segédkező amerikai diáklány, Jeanne Smoot harvardi régészhallgató később elmesélte: megérintette őket a bizarr időutazás, a jóval a keresztény időszámítás kezdete előtt konzerválódott tetem közelsége. Többüket rémálmok gyötörték a következő napokban. Lassanként szemük elé tárult a döbbenetes felfedezés: legnagyobb meglepetésükre egy nő feküdt a szarkofágban. Fején pompás, 90 centiméter magas fejdísz, bal vállán művészi tetoválás. A hírre odasereglettek a legnevesebb szaktekintélyek, köztük Vjacseszlav Mologyin, a kutatásvezető régésznő férje, aki évek múltán elárulta: örömében is ette a sárga irigység, hogy nem ő találta meg a Jéglányt.
Szenzáció volt a múmia azért is, mert azok a nők, akiket a paziriki kultúra korábban feltárt előkelő sírjaiba temettek, az elgyászolt férfi ágyasai voltak. Uruk halálakor rituálisan feláldozták őket, útitársnak a túlvilágra. Ám a Jéglány új fejezetet nyitott a kutatásban azzal, hogy – Natalja Poloszmak szavaival – „szabad nő volt”. Vajon ki lehetett?
A hangzatos hercegnői cím csak fantázia. Úgy vélik, valójában papnő, táltos, jósnő, javasasszony volt. Erre utalnak az orrlyukában és környezetében talált nyomok – tudatmódosítókkal idézhette elő a munkaköri transzállapotot –, illetve az életfát jelképező fejék is. Vagy talán mesefa, azaz hivatásos történetmesélő lehetett, megbecsült személy egy olyan kultúrában, ahol írás híján élőszóban örökítik át a hagyományt.
Genetikát felülíró politika
Azóta sok mindent megállapítottak már a múmiáról patológusok, antropológusok, mikrobiológusok és más szakemberek. Például azt, hogy a maga korában szinte óriásnak számított 162–167 centiméter közötti testmagasságával. Ugyanakkor igen lesoványodott. Az MRI-vizsgálat kimutatta duzzadt nyirokcsomóiban az áttételes rosszindulatú daganat nyomait: a Jéglány rákos volt. Társai azonban súlyos betegen sem hagyták magára, elvitték téli szállásukra, ott temették el bebalzsamozva. Halálakor bizonyosan nem töltötte még be a harmincat, úgy 25 éves lehetett. Koponyáján és kificamodott csípőjén sérülések, talán egy nagy esés nyomait viselte. Messzi földről származó, kincset érő anyagokból készült ruhája és fejdísze (lásd keretes írásunkat).
Az eredetkutatás mindig kényes kérdés, nem meglepő, hogy a Jéglány sorsa erősen politikai színezetet kapott. Az altajiak ősükként kezdték tisztelni, noha a genetikai vizsgálatok nem támasztják alá, hogy leszármazottai volnának. Arcának rekonstrukciójakor heves vitákat váltott ki, hogy szemvágása mennyire legyen mongolos. Az önálló, vagyis az orosztól eltérő hagyomány, kultúra jelképévé vált a helyiek szemében. Tiltakoztak, amiért halottjuk végső nyugalmát barbár módon háborgatják, azóta a legkülönfélébb szerencsétlenségeket írják a „szentségtörés” rovására (lásd keretes írásunkat). Tizenkilenc év elteltével, 2012-ben a Jéglány végre hazatérhetett Moszkvából, és Gorno-Altajszk köztársasági székváros múzeumában állították ki. Nem temették vissza, ahogy sokan szerették volna, de megtekinteni csak egyes napokon lehet, a Hold meghatározott állásakor.