Szilágyi Liliána nem lesz háromszoros olimpiai bajnok, mint a nagyapja, Gyarmati Dezső. Meglehet, nem lesz ötkarikás ezüstérmes sem, miként a nagynénje, Gyarmati Andrea. Az is elképzelhető, hogy több nagy világversenyre ki sem jut többé, pályafutása legnagyobb teljesítménye az Európa-bajnoki második helyezés marad, meg az ifjúsági olimpián elért két elsőség.
És most mégis úgy fest, hogy a neves családtagokhoz mérten az ő nevére is emlékezni fog az ország, még évtizedek elteltével is. Ehhez nem világversenyeken kellett nagyot alkotnia. Nem az edzéseken és a medencében kellett kegyetlenül kemény munkát végeznie. Hanem a lelkében.
„Bántalmazott az apám. Testileg. Lelkileg. Szexuálisan. Gyermekkoromtól kezdve.”
Kiállni, és elmondani mindezt, ahhoz kivételes lelkierő szükséges. 25 éven át dolgozott rajta. Negyed évszázadnak kellett eltelnie, hogy egyáltalán ráébredjen arra: ami vele és édesanyjával történik, az nem normális. Fel kellett nyílnia a szemének, hogy nem kell elszenvednie a terrort. És vennie kellett a bátorságot, hogy szembeszálljon a rettegett, befolyásos, nagy tiszteletnek örvendő apával. Lecsupaszítva, megaláztatva ki kellett állnia a tömeg elé, és elmondani: nézzétek, ez vagyok én!
Ez a 25 éves nő a szemünk előtt vált felnőtté, de ami még fontosabb: szabaddá. Most új élet kezdődik számára. Pontosabban: most kezdődik az élete. Úszni továbbra is szeretne, de a fő feladata más lesz. Olimpiai aranyérmet több mint 300 magyarnak akasztottak már a nyakába, miközben elenyésző azoknak a száma, akik traumájukat feldolgozva az életüket arra tették fel, hogy segítsenek másokon. Szilágyi Liliána ezt a magasztos célt tűzte ki maga elé. Azzal, hogy erre az útra rálépett, nincs már többé szüksége semmiféle nemes fémre a nyakába. Ő maga vált nemessé.