Olvasom az egyik legnagyobb kortárs történész, Ferguson újabb könyvét. Nem sokkal túl a századik oldalon, a brit tudós már ötször utalt egyetértőleg magyarokra. Előbb egyik írónkra, később több tudományos kutatónkra hivatkozott. Jó érzés volt olvasni.
Amiképp jó érzés az is, amikor Milák Kristóf áll az olimpiai dobogó legfelső fokán, amikor Kertész Imre Nobel-díjat kap, vagy kiderül, egy magyar kutató, Karikó Katalin döntő szerepet játszik a Covid-járvány elleni védelemben. Sikereinkről hallva-olvasva (lám: többes szám, egyes személy) jól tudjuk, hogy az „én” mögött ott a „mi”. Nem nacionalizmus ez, csak jogos nemzeti büszkeség – habár egyes kutatók szerint az ilyesmi gyakorta a nemzeti kisebbségi érzés tünete. Legyünk hát, vagy ne legyünk büszkék? Úgy gondolom, két logikus álláspont lehetséges, miközben ezek élesen szemben állnak egymással. Vélhetem, hogy én egy nagyobb mi, egy nemzet része vagyok. Rubik Ernő és Hosszú Katinka egy kicsit enyém is, én is.
De ha következetesek vagyunk, nem lehet csak a sikereket kimazsolázni. Ha az enyém is egy kicsit Szent-Györgyi Albert vagy az aranyérmes vívó, akkor sajna enyém egy kicsit Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás is. Ha egy közösség részeként tekintek önmagamra, jóban-rosszban a része kell legyek. Nem mondhatom egyszer, hogy győztünk, máskor, hogy vesztettek, ha mindkétszer a magyar vízilabda-válogatottról beszélek. Ha az enyém is, mert az identitásom, az agyam része Mátyás király, 1848 vagy 1956, akkor bizony az enyém egy kicsit 1944 is. Osztozom a sikerben és a kudarcban, az erényben és a bűnben. Ha jogos a büszkeségem, kell bennem szégyennek is lennie mindazért, amit nemzetem elkövetett. Nem válogathatom ki csak a jót, vagy csak a rosszat. A nemzeti önimádat éppúgy beteges, mint a nemzeti öngyűlölet.
Gondolhatom persze azt is, hogy én én vagyok. Semmi szerepem Kertész és Hosszú, a vívóink és a feltalálóink sikerében. Nem „mi” értük el, hanem ők. És persze, miért is kellene nekem szégyenkeznem olyan politikai bűnözők miatt, akik születésem előtt megbuktak vagy akár meg is haltak? A magam tettei miatt legyek büszke, és magam miatt szégyenkezzek, ha oka van. Más szavakkal. Legyek következetes kollektivista vagy individualista, de ne vegyítsem a kettőt ötletszerűen, lelkem pillanatnyi komfortérzete kedvéért.
Nem lehet mélymagyarnak lenni a sikerekben és erényekben, és ugyanakkor ártatlan-vétlen utókornak lenni a bűnökben. A manapság oly divatos nemzeti populizmust akár úgy is definiálhatnám, mint szelektív identitást és válogatós emlékezetet. Az önfelmentés és öndicséret, áldozat-szerep és nemzeti kivagyiság kombinációja önromboló. A kollektív önmagasztalás, felelősségelhárítás és áldozat-szerep, némi pökhendiséggel vegyítve óhatatlanul más népek lenézéséhez és más népek irántunk való lenézésének kiváltásához, vagyis konfliktushoz vezet: köztünk és mások között, köztünk és a valóság között.
Mondom, ez így a két logikus, következetes alternatíva – kollektivista vagy individualista. Csak hát az ember nem pusztán logikus lény, érzelmei is, tudatalatti késztetései is vannak. Ettől olyan nehéz a dolog, még jóhiszemű hozzáállás estében is.