A Magyar Olimpiai Bizottság elnöki széke kb. ugyanolyan, mint a magyar labdarúgó-válogatott kispadja. Azon túl, hogy mindkettőnek maradt még némi presztízse, az, hogy ki foglalja el, ma már nem különösebben lényeges. Annak, aki ott üldögélhet, nyilván jóleső érzés (még ha rendszerint előbb-utóbb roppant kényelmetlenné válik is), jó a vele járó megbecsülés, jó a fizetés, és az sem elhanyagolható szempont, hogy mindkét poszt révén szép helyekre juthat el az ember – más pénzén.
De ahogy alapvetően teljességgel irreleváns, hogy a magyar futball szövetségi kapitányát Marco Rossinak, Pep Guardiolának vagy Jürgen Kloppnak hívják-e, ugyanez a helyzet a MOB első emberével is. Hívhatják őket bárhogy, egyikük sem lesz képes jelentős változásokat elérni a maga területén. Előbbinek a kevéssé képzett, a világelittől egy-két kivételtől eltekintve fényévekre lévő játékosokkal kellene eredményt elérnie, utóbbi meg egy olyan szervezetet vezet, amelynek egyre kevesebb feladata van. A magyar sportirányítás kérdéseiről tudniillik még véletlenül sem a MOB-ban döntenek, hanem a kormányban.
És ahogy arra ráhatása van Orbán Viktornak, hogy mely szakágak részesüljenek a legjelentősebb állami dotációban, abba is lesz némi beleszólása, hogy ki legyen a MOB éléről távozó Kulcsár Krisztián utóda. Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy maga is beül a küldöttek közé szavazni. Az akarata hullámai emelik majd azt a magasba, aki neki megfelel. Másként: aki Kulcsártól eltérően kevésbé szuverén.
Ma semmi nem számít annyira, mint a lojalitás. A miniszterelnök az élet minden fontos területén neki kedves, hozzá hű személyeket szeretne látni. Mert abba talán még nem rokkan majd bele, ha a tavasszal esetleg ki kell költöznie a Karmelitából. De hogy ne ő mondja meg, mit hogyan kellene csinálni, azt a kontrollra éhező személyisége el nem viselné.