Legyen szó irodalmi művekről, filmekről vagy nagy alakításokról, a rendkívüli sikerek után magasak az elvárásaink az alkotókkal, előadókkal szemben. Nincs ez másként Paula Hawkinsnál sem, aki 2015-ben megjelent A lány a vonaton című nagy sikerű regényét – és annak Emily Blunt főszereplésével készült filmadaptációját – követően 2017-ben A víz mélyén, majd tavaly Lassan izzó tűz című regényével hozta lázba az olvasókat. Ám a brit szerző bizonyítja, megvan a címkék és előzmények nélkül, még ha legújabb könyvének borítóján ott is szerepel „A lány a vonaton szerzőjétől” kiemelés. Érdemes elvonatkoztatni mindezektől, és önmagáért lapozni fel a Lassan izzó tűz egyre gyorsabb olvasási tempót diktáló oldalait.
A történet kezdetén a londoni Regent-csatorna környékén járunk, ahol egy nap holtan találnak lakóhajóján egy fiatal férfit, Daniel Sutherlandet. Halálához egy problémásnak tűnő, többnyire előítélekkel kezelt lány is köthető, Laura, akit láttak is távozni a gyilkosság helyszínéről. Az ügy azonban korántsem ilyen egyszerű, hamarosan újabb figurák, főképp nők kapcsolódnak be: a szintén lakóhajón élő, hasonlóan sérült Miriam, a meggyilkolt férfi rokona, Carla, és író férje, Theo, s a házát elhagyni képtelen, helyenként Miss Marple alakjára emlékeztető, Irene. Miközben egyenként megismerkedünk velük, egyre szövevényesebbé, különösebbé válik a történet is, amelyet a szerző mindvégig profizmussal tart a kezében.
Egy ideig nem sejtjük, mire utalhat egy mű címe, ám Paula Hawkins lerántja a leplet, és sorai több tucat oldal után is ott visszhangzanak az olvasóban, áthatva a regény egészét: „Igaz, amikor Irene kinyitott néhányat a viseltes, narancsszín borítós Penguin-kiadványok ócskábbjai közül, a lapok morzsálódni kezdtek az ujjhegyei közt. Lassan izzó tűz ütött ki bennük, a savképződés belülről emésztette, pusztította az oldalakat, merevvé, törékennyé téve őket. Borzasztóan szomorú volt ez, ha belegondolt az ember, a lassan eltűnő sok-sok szó, sok-sok történet.” Ahogy a könyveket, épp úgy, belülről emészti fel a múlt, a traumák és sérülések szilánkjai a szereplőket is, akiket olykor a nyughatatlan bosszú, máskor a megbékélés vágya visz előre.
A sokszor mégis hétköznapinak tűnő karakterek élete titkokkal, fájdalmakkal, indulatokkal teli, s ahogy haladunk velük, értjük meg igazán motivációikat, olykor talán az azonosulás érzetének is átengedve magunkat. A múltat és jelent összekötő szálak finoman fonódnak össze a Lassan izzó tűz oldalain át, miközben mégis filmszerűen pereg le előttünk a regény. S noha feloldozást nem, lélektani alámerülést annál inkább ígér a végkifejlet. Paula Hawkins az emberi psziché rejtelmeiről beszél, és arról, mennyi minden rejtőzhet a felszín alatt, mélyen eltemetve.
