A Mátrix december végén debütált negyedik része alaposan összezavarja a nézőt, és nem jó értelemben. A közösségi és filmes oldalakon ugyanis sokan arról panaszkodnak, hogy a Mátrix: Feltámadások nem lett méltó folytatása az eredeti trilógiának. A rajongók hiányolják a korábbi részek bravúros akciójeleneteit, a filozofikus gondolatait és úgy általában az épkézláb sztorit. Merthogy az új Mátrix végig zavarosan fogalmaz, és olykor nehéz eldönteni, hogy nosztalgiamozi, önparódia vagy társadalomkritika akar lenni, vagy éppen mindhárom.
A film meglepő fordulattal indít: megtudjuk, hogy a korábban halottnak hitt Neo (polgári nevén: Thomas Anderson) továbbra is él, ezúttal videójáték-fejlesztőként dolgozik egy vállalatnál, az általa írt program pedig nem más mint az eredeti Mátrix-trilógia(!). Ezen a ponton a néző felteheti magának a kérdést: mindaz, amit eddig a filmben látott, egy, a napjainkra reflektáló virtuális valóság, avagy a film tényleg puszta videójátékként kezeli az előző részeket. Szerencsére kiderül, hogy az előbbi az igaz, Neót pedig egy kék hajú lány, Bugs és egy megfiatalodott Morpheus szabadítja ki a Mátrixból. Főhősünk tehát újra tudatára ébred, és kijutva az éjsötét, robotokkal teli valóságba máris közli legújabb társaival: ki szeretné menteni a rendszerből egykori szerelmét, Trinity-t, aki jelenleg egy kétgyermekes családanyaként éli az életét – vagy legalábbis a Mátrix ezt hiteti el vele.
A történet ezen a ponton azonban egyre kaotikusabb lesz. Egyrészt senki sem az, aminek látszik – átvitt és konkrét értelemben sem. Morpheus például már nem Laurence Fishburne képében jelenik meg, helyette a Watchmen című sorozatban bizonyított Yahya Abdul-Mateen II alakítja a volt mestert, aki ezúttal karcsúra szabott, színes göncökben osztja a tanácsait. Mellette Neo gyűlölt ellensége, Smith ügynök is felbukkan mint a videójáték-fejlesztő cég fejese, akit ezúttal az ördögi vigyorú Hugo Weaving helyett Jonathan Groff alakít. Van, aki azonban visszatér az eredeti filmekből: Jada Pinkett Smith mint Niobe, a lázadók vezetője, Lambert Wilson pedig mint az eleganciájáról ismert üzletember, Merovingi – aki ezúttal egy káromkodó hajléktalan alakját ölti (az ő programját alaposan átírta a Mátrix).
Ebben a filmben azonban még a robotok is mások. Kiderül ugyanis, hogy a való világban egy részük barátságot kötött az emberekkel, és együttműködik velük az Io nevű apokaliptikus városban. Sőt, vannak mesterséges intelligenciák, akik képesek a Mátrixból a valóságba is kilépni, így segítve embertársaikat, legyen az egy veszélyes küldetés vagy egy földi gyümölcs kikísérletezése.
Mindezek után kérdéses, hogy mit is akar számunkra közölni az új film, amellett, hogy a fő hangsúlyt Neo és Trinity viszonyára helyezi. A Feltámadások az előző részekhez hasonlóan ugyanis szintén tartalmaz társadalomkritikát, igaz, jóval nyíltabban és szájbarágósabban fogalmaz mint a korábbi filmek. Egyrészt az első órában a vállalati kultúrát mutatja be görbe tükörben, másrészt egy pszichológus, az úgynevezett Elemző (Neil Patrick Harris remek alakításában) egy jelenetben hosszasan fejtegeti Neónak, hogy az új Mátrix a korábbi verzióhoz képest az emberi tényezőt is számításba veszi, így alanyait még inkább képes manipulálni, és elrejteni előlük a valóságot. A gondolat nem lenne rossz, a filmnek erre vonatkozó első fele azonban túlzottan parodisztikus, hogy azt komolyan vehessük – sőt, konkrétan olyan érzést kelt, mintha egy Mátrix-paródiát néznénk. A filozofikus vonulat helyett így a negyedik rész erőssége a Neo és Trinity közti románc, ami meglepő módon tényleg működik. Kár, hogy elsősorban nem ezért ülünk be a moziba.
